Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)
Helyzet - Bán András: Az ismeretek és a látvány szintjei az Időképek kiállításban
Az ismeretek és a látvány szintjei az Időképek kiállításban ^\^sárnap délután ötkor, a Louvre kijáratánál érdekes megfigyelni a kitóduló látogatókat, akiket láthatóan hatalmába kerített a vágy, hogy mindenben azokhoz az égi jelenségekhez hasonlítsanak, amelyek rabul ejtették a szemüket." E sorokat Georges Bataille írta 1930-ban, s amiről számot ad benne, az a huszadik századi európai nagyvárosi művelődés egyik jellegzetes képződménye, a múzeumélmény (Bataille 1986:1 75-1 76). A kezdő idézet jelzi rövid hozzászólásom nézőpontját, mely azonos a múzeumból távozó nézőével, akiben a látottak - jó esetben - tovább hatnak, működnek, átrajzolják a témáról kialakított belső képeit. Ha fellapozunk egy képeskönyvet a Louvre-ról, Bataille lelkesült beszámolójának idejéből, festményekkel és szobrokkal telezsúfolt termeket és folyosókat láthatunk a fotókon. Habár elrendezettségében e rendezett teremsor már messze nem az a felhalmozótípusú kiállításfajta, amely a kontinens első gyűjteményeinek korai nyilvánossá tételét jellemezte, s amelyet már Diderot is bírált, mondván, hogy a múzeum azzal tölti be tanító feladatát, ha a tárgyak sorozatának rendjét és az egyes darabok sajátosságait egyaránt képes kiemelni. Épp Bataille idején indul meg a múzeumi tárlók tárgytömegének ritkítása, az egyes tárgyak - metaforikus értelemben való - megtisztítása, hatásos felmutatása, esztétizálása, amelynek eredménye a modern kiállítótér, a maga jellegzetes, homogén felületek előtt célirányos fénnyel kiemelt tárgyaival, kulcsműveivel, melyeknek minden részlete gondosan megszemlélhető, s ami ehhez a befogadó oldaláról tartozik, a jellegzetes kontemplativ viselkedési normával. Ahogy Bataille idézett cikkében le is írja a látott dolgok és a látogatók között átmenetileg létrejövő kapcsolatot: amikor egy elefántcsontparti „vadember" neolitkori csiszolt kőbaltáját belemeríti egy vízzel telt edénybe, majd megfürdik benne, és madáráldozatot mutat be azoknak a köveknek, amelyekről azt hiszi, hogy a menny kövei (vagyis mennydörgéskor estek le az égből), nem tesz mást, mint megteremti annak a - tárgyakhoz fűződő - elragadtatott és mélyen azonosuló magatartásnak az előképét, amely a modern múzeum látogatóját jellemzi Mindezt-tehát a modern múzeumi kiállítások létrejöttének története-a téma klasszikus kézikönyveiben már bőségesen tárgyalták. A folyamat teoretikus megindoklására elegendő Georges Kubler egyetlen mondatát idéznünk itt - „a régebbi népek létezésével kapcsolatos minden munkahipotézisünk a vizuális renden alapul" -, hogy aztán azon drámai változás utáni időszakra, a jelenre térhessünk át, amelyben azegyes tárgy önmagában már aligha tud ilyen érdemi és bizakodó kapcsolatot teremteni nézőjével (Kubier 1992:31). E tapasztalattal, a képi telítettséggel, a döntően megváltozott képhasználati módokkal, amelyeket főként a média befolyása határoz meg, nagyjából másfél évtizede nézett szembe az európai muzeológusi szakma - s az elmúlt néhány esztendőben immár a magyar is. Ha a múzeumi kiállításrendezés első szakaszát tezaurálónak, a másodikat a
