Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)

Tabló - Katharina Eisch - Marion Hamm, Hrsg.: Die Poesie des Feldes. Beiträge zur ethnographischen Kulturanalyse (Schleicher Vera)

elsősorban a „találkozásoknak" nevezett kutatási helyzetek, beszélgetések, megfigyelések során. A találkozások során érvényesülő „költői" tehetség tarthatja ébren a kutató figyelmét a jelenségek változásaira, a terep kerülő- és tévútjaira, a jelentéssel nem bíró vagy éppen ellenkezőleg-a több jelentéssel is bíró tényezőkre. Költészet és terepmunka összekapcsolása tehát egyrészt a módszertani pontosság paradox követelményét fejezi ki, másrészt hordozza mindazt a feszültséget, melyet a terepkutatás kapcsán megszokott, s a terep iránti tudományos és erkölcsi elkötelezettségből táplálkozó „empirikus komolyság", valamint a mindennapi élet mellékzöngéit, meglepő fordulatait, sőt az emberi lélek rezdüléseit is követni képes „kreatív könnyedség" között feszül. Bár a szubjektivitásban rejlő lehetőségek kiaknázása az 1980-as években a szakmában uralkodó szociológiai paradigmában is jelen volt, s a hasonló húrokat pendítő angloamerikai elméleti diskurzussal egyidejűleg fogalmazódott meg a német néprajzi gondolkodásban, a kötet tanulmányaiban jelentkező sajátos szemlélet és gyakorlat valójában Utz Jeggle nevéhez köthető. A „poézis" fogalom néprajzi gondolkodásba való bevezetésének előzményei egyfelől a szó görög, majd felvilágosodáskori értelmezése, majd az a novaiisi gondolat, miszerint a költő számára egyetlen tulajdonság sem nélkülözhetetlenebb a belátásnál, s hogy a lelkesedés megértés nélkül haszontalan és veszélyes. Másfelől UtzJeggle és követői támaszkodhattak azokra a mintákra, amelyeket a szociálantropológia képviselői szolgáltattak egyes irodalomtörténeti fogalmak metaforikus használatával (például a social drama vagy a writing culture fogalmai). Mindazonáltal az említett előzmények mindössze csekély ösztönzést jelentettek a nyitottabb terepmunkára és az új textualizációs formákra irányuló kísérletek megindulásához az európai etnológiában. S bár a kutatott valóságnak a néprajzi leírásban megjelenő reflexiója és reprezentációja mint posztmodern terminológiák megjelentek az 1990es évek szakmai diskurzusában is, a „saját", közeli világokra irányuló terepmunkák e viták hatására sem kezdtek jelentősen megszaporodni. Ennek egyik oka minden bizonnyal a terepmunkához szükséges jelentékeny idő- és érzelmi ráfordításban keresendő. Ugyanakkor a fő ok feltehetően mégis a német nyelvterületen művelt etnotudományok sajátos struktúrájában (az Ethnologie és a Volkskunde között beállt frontvonalban s e két tudományágnak az európai etnológia műveléséért folytatott harcában), valamint a néprajz tudománytörténetében gyökerező „scientista szeméremben" rejlik. Az objektív tudományosság áiarcába rejtőző s így a terepmunka misztifikálódását elősegítő szemlélet kritikáját szintén elhíresült 1984-es programjában fogalmazta meg UtzJeggle: „eredmenyeinek fokozódó precizitásáért a kvantitatív társadalomkutatás végül felismeréseiéi nek növekvő banalizálódásával fizetett". . E szemléleti és gyakorlati zsákutcából kíván utat mutatni a „terep költészete" konjg cepció, melynek mintája az Utz Jeggle-féle játékos egyensúlyozás a morális komolyság Js és a témán való ironikus-humoros felülemelkedés között. Ez a kötéltánc, ha körültekintően művelik, úgy kötheti össze az empatikus beleérzést a távolságtartó reflexióval, hogy az egészen új felismerésekre késztetheti a terepen dolgozó néprajzkutatót. Az így megszülető empirikus alapokon nyugvó költészet vagy - ha úgy tetszik - költői módon megfogalmazott valóság feloldhatja azokat a hagyományos ellentéteket, amelyek például a szubjektív és az objektív, a kutató és a leíró megközelítés vagy az empirikus és szimbolikus feldolgozás között fennállnak. Hiszen ez esetben egy-egy módszer vagy elmélet 288 mindenhatósága helyett végre a terep mint olyan juthat szóhoz, már amennyiben hagyja