Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)

Tabló - Csáji László Koppány: Dzsánkri. Utazás Belső-Magaria bronzkorába (Lajtai László)

századi egyesítése előtti időben ezt a területet Barát Magaratnak is hívták (tizenkét magár fejedelemség). Nepál létrejötte után egyes magár személyek főleg katonai vagy adminisztrációs okokból földrajzilag messzire eljutottak, és néhol le is telepedtek a sok-sok egyéb népcsoport között. Csakugyan találhatunk például néhány száz magart Sikkimben és Dardzsilingben. Uttar és Himachal Pradesh feltüntetése azonban messze túlmegy minden ésszerű határon. Már a címben is előfordul egy a később számos zavart okozó kijelentések közül. Hogy jön ide a bronzkor? A fogalom később az előszóban is előfordul. Vajon metaforaként vagy konkrét értelemben használja a szerző? Ez a könyvből később sem derül ki egyértelműen, annyit tudunk meg csupán, hogy a leírt vidéken kevés vaseszközt használnak (az utak hiányában ugyanis drága a szállítása, teszem hozzá). A könyvben nincs ugyan leírva, de egyike a magától értetődő tényeknek, hogy Nepál (és a világ) legeldugottabb területein is - praktikusságuk miatt - ma már számos műanyag és alumíniumeszközöket használnak. Arról sem ír a szerző, hogy mikor mennyi bronzeszközt használtak ezen a vidéken. Feltehetőleg a tárgyak között a kő-, a fa-, a bőr- és a műanyag eszközök dominálnak. Az előszóban a szerző nagyon tisztességesen leírja, hogy "hírhozónak, sem többnek, sem kevesebbnek" szánja a művét, "a hír azonban talán inkább álom, mint a valóság" (7. p.). A könyv többi részében a leírások, megállapítások mégis tényszerű állításokként hatnak, és nem feltevésekként. Mindjárt az előszóban kiderül, amikor a szerző a magarokról szóló általános definíciót és leírást megadja, hogy nem tudja világosan megfogalmazni a különbségeket és a hasonlóságokat a magarok és a kham-magarok között, nem érti teljesen világosan, hogy mi is a viszonyuk egymással, mennyiben azonos vagy különböző etnikumról van is szó. Ez a feladat egyébként csakugyan nehéz, meghatározásához Nepál történetének és jelenének alapos ismerete szükséges. A könyvben leírt expedíció a kham-magarok területén járt, az általános ismertetések azonban sok helyütt nem róluk, hanem a magarokról szólnak. A két etnikum, a két elnevezés sokszor összemosódik, és a végeredmény zavaros lesz. Sok esetben, amikor a szerző a magarokról beszél, nem lehet tudni, hogy a kham-magarokról, a nem khammagar magarokról vagy pedig a kettő összességéről van-e szó. A szerző mentségére szóivá a nepáliak jó része és a korábbi kutatók közül sem mindenki tisztázza pontosan ezt a megkülönböztetést. Nepálban számos etnikum él. Ezek két nagy csoportra oszthatók: az indoeurópai nyelveket és a tibeto-burmai nyelveket beszélő népekre. Az előbbi csoport őshonos a nyugati területeken, jelenleg ők élnek nagy többségben a déli síkságon és a főváros medencéjében, és ők alkotják a hatalmi, politikai, adminisztratív és vallási elitet, valamint az indiai kasztrendszer szoros párhuzamaként létező alsó, foglalkozási kasztokat is. A tibeto-burmai nyelveket beszélő népek is két csoportra oszthatók. Egyrészt az ország középső és keleti területein élő etnikumokra, másrészt az északi határ mentén lakó, a tibeti nyelv nyelvjárásainak tekinthető nyelveket beszélő népekre. A tibeto-burmai csoport első alcsoportjához tartozik a magár nyelv. A magár anyanyelvűek jelentős része, mára talán nyolcvan százaléka elvesztette eredeti nyelvét, és anyanyelve a nepáli lett. A magár nyelv jellegzetessége, hogy a nyelvcsalád többi tagjától vi-