Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)

PETERDI VERA: Reflexiók egy történeti kiállítás kapcsán

mû, de nívótlanabb darabjától, mániákusan gyűjtögetett, gyakran vásári „mütyürkéitől". Ami a konyha tárgyállományát illeti, Tóth Zoltán végzett összevetést a megjelent szakirodalom alapján a különböző társadalmi rétegek felszereléseinek darabszámára vonatkozóan. Az egy parasztháztartás, egy kádármester háztartása és egy kis- és középpolgári szint közötti átmenetet mutató háztartás konyhaleltára tárgyféleségeinek és darabszámának összehasonlításából egyértelműen a legutóbbi bizonyult legdifferenciáltabbnak, legmagasabb számarányúnak (Tóth 1989:149). A kiállításvezetőben a kiállítási tárgyak katalógusszerű bemutatásánál megjelenik néhány jellemzőnek tartott konyhaeszköz is. Ezek megfelelően bizonyítják, hogy a helyinek tartható középosztálybeli háztartásokban nagyobb számban fordultak elő népi, népies, vidékies tárgyak, és némiképp utal az összetétel a polgári konyha tárgyállományának kifinomultságára is. Hiányolható viszont a technikai eszközök megjelenítése, ugyanis a mechanikus és háztartási gépek a progresszív polgári háztartásvezetésnek már korán jelen lévő jellemzői voltak. A következő helyiség a szalon, mely a kívántnál kissé „eklektikusabbnak" tekinthető. Ennek a család társadalmi státusát kifejező reprezentációs helyiségnek polgári szinten tipikusan a legelegánsabbnak, legegységesebbnek kellett volna lennie. A középpolgári (és még magasabb) kategória tárgykultúrájában a legfőbb státusértékmérő a felszerelés alapanyaga, úgy mint nemes fa, selyemszövetek stb., és a kivitelezés minősége mellett a bútorok egységes képet mutató garnitúrák formájában való megjelenése volt. Bár a már többször említett átmeneti jelleg ennél a század eleji kisvárosi rétegnél különösen meghatározó, a kiállítási egységben csak egy esetben nem mondhatjuk önkényesnek, társadalomtörténetiig igazolatlannak a bemutatott szobarészietet, ha értelmiségi miliőt kívánunk érzékeltetni vele. Az egyébként általánosan domináns tárgycsoport, a teljes garnitúra csak erre a csoportra nem volt egyöntetűen jellemző, itt egyedibb, eredetibb, esetlegesebb lakásbelsőkkel találkozhatunk, ahol az íróasztal és a könyvek funkcionálnak. Az akkori íratlan, stílusfüggő szobaberendezési szabályok szerint a hagyományos polgári lakásokban a neobarokk-neorokokó stílusú kanapé uralta az egész szobát, a hozzá tartozó karos- és támlás székekkel, asztallal, s főként az egy vagy két vitrinnel, a porcelán és ezüst dísztárgyakat bemutató bútordarabbal, mely az egész helyiség jellegét, a család értékrendjét meghatározta (Bácskai 1999:37). A kiállítás szalonjában, a sarokban elhelyezett egyetlen fotel a rárakott hímzőrámával a női szoba jelleget hangsúlyozza. Ezt erősíti meg a szemközti sarokba állított cimbalom is; mert erről a neves mester által készített zeneszerszámról a katalógus nyújtotta információ alapján tudjuk, hogy egy környékbeli tanítónő kedvenc hangszere volt. Az enteriőrben harmadik bútordarabként elhelyezett kecses kis íróasztalról viszont sehol sem derül ki, hogy Zádor István festőművész tulajdonaként funkcionált, a kiállítás foteljével együtt. A műtárgyak nevesítése ilyen jelentős személyek esetében fontos lenne, a tárgy jelentését, szimbólumrendszerét, jelen esetben az érteimiségi szalonjelleget segítene behatárolni. Az ily módon „darabonként összeválogatott" szalon azonban ebben a formájában nem azt a rétegtipikus, „átlagosnak és jellemzőnek ítélt képet" (25. p.) nyújtja, melyet a kiállításrendezői elvként határoztak meg. Ennek a kívánalomnak itt több szempontból sem tudtak eleget tenni. Egyrészt a helyiség funkciókeveredése miatt, mivel a „tipikusnak tekinthető" reprezentációs jelleg helyett átmeneti szerepű, rétegszintkeveredésre utaló formációt alakítottak ki ezzel a vegyes dolgozó-szalon-női szoba arculattal. Másrészt egy átlagostól