Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)
PETERDI VERA: Reflexiók egy történeti kiállítás kapcsán
eltérő berendezés csak kutatással alátámasztva, eredeti darabjaival reprezentálhat rétegsajátosságokat a korszerű, komplex jelentésértelmezés alapján. Nagyon jó példa viszont ez az enteriőr arra, hogy speciális kiegészítőkkel az ízlés és divat megnyilvánulási formái, a szabadidő-eltöltés jellegzetes módjai mennyire nyilvánvalókká tehetők. Az íróasztal apró tárgyaira, a fotelre helyezett rámás hímzésre, a fotel hátlapjára tapasztott csipkére, a remek szőnyegre, a jó képekre gondolunk. Még egy, művelődéstörténeti szempontból talán nem mellékes apróság, hogy magánlakásban a legritkább esetben használtak újságtartó keretet, ez elhagyható lenne. Egyébként mindenütt sokkal hatásosabb és hitelesebb lett volna az installációs szőnyegpadló helyett parkettát lerakni. Állandó kiállítás esetében ez nem túlzó kívánalom. A harmadik enteriőr az ebédlő, a középosztály lakásainak legáltalánosabb helyisége. Kiállítási összképe igen tetszetős. Jó megoldás, és teljesen megfelelő a Kontsek-hagyaték étkészletével megterített asztal, a sok kiegészítő tárgy, meghatározóak a képek a falon. Viszont a kiállítás rendezői, nyilván itt is tárgyhiány okozta kényszerűségből, megkeverték az ebédlőgarnitúra polgári körökben megbonthatatlannak tartott együttesét. Erre a tárgytörténeti folyamatra, a garnitúrának mint műfajnak megjelenésére ki is térhettek volna a szövegben. Az asztal a székekkel ugyanis múlt század végi ónémet neoreneszánsz, teljesen megfelelő, míg a nagytálaló kissé provinciális neorokokó-neobarokk keverék, egy másik garnitúra része; szerkezetében és stílusában egy másik korszak képviselője. Az asztalhoz tartozó együttes még egy nagy és egy kistálalóból áll. Nagytálalója kétrészes, oszlopokon álló zárt felépítményes, márvány tálalólapos, kartusokkal, rozettákkal, akantuszlevelekkel erősen faragott mintájú bútordarab lenne, a kistálaló ugyanilyen, csak felépítmény nélkül. A kistálalót itt egy asztal funkcióban használt bútor helyettesíti, nem megfelelő kispolgári/paraszti terítővel letakarva. A stíluskeverés egy változatára egy konkrét gyűjtésből származó példát idézhetünk faluról, a Bács-Kiskun megyei Tataházáról helyszíni fotó formájában (P. Szojka 1994:162). Ilyen és hasonló analógiák alapján ez a megoldás a polgári határát súroló, azonban attól mégis eltérő, paraszt-polgári formának tekinthető. A szolnoki kiállítás rendezői szándékuk szerint egy magasabb társadalmi szinten szerveződő enteriőrkultúrát kívántak bemutatni. Ez a tény is az egyedi gyűjtés fontosságára hívja fel a figyelmünket. Hiányolható még az ebédlőenteriőrből egy nagy ebédlőszőnyeg, a korabeli polgári ebédlők elképzelhetetlenek voltak nélküle. Sajnos ez a szoba is aránytalanul kicsi, ezáltal itt is torzul az elrendezés szerkezete. Az enteriőrsort záró hálószoba a legsikerültebb helyisége a kiállításnak. Arányos, felszereltségében és elrendezésében hiteles, egységes. A datált, dokumentált hálóbútor-garnitúra, a megfelelő használati eszközök helyiség- és rétegspecifikusak, jók a képek, az apró tárgyak-különösen a higiéniai készletek- a viseletdarabok. Hibák azonban itt is akadnak. Igen rosszul választották meg a térítőket színvonalban és korban egyaránt. Ebédlőszékek sem illenek ide, inkább tonettszékeket kellett volna betenni. A bemutatott órának a szalonban lenne a helye. Az éjjeliedény ezen a társadalmi szinten az éjjeli szekrényben „tartózkodik" nappal (a napszakra a bevetett ágy utal). A helyiség provinciális szolnoki jellegét jól erősítené egy-két, akkoriban nagyon divatos „magyaros" textil. Altalánosságban elmondhatjuk: kiemelhető lett volna egy-egy szövegtöredékkel a
