Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)

PETERDI VERA: Reflexiók egy történeti kiállítás kapcsán

a közeg/helyszín, amely egy család társadalmi jellemzőit egységében, összképében képviseli. „A bútorok... egymást feltételezik egy olyan egységben, melyet nem annyira a tér, mint inkább az erkölcsi rend hoz létre. Egy tengely köré rendeződnek, amely a magatartások szabályszerű kronológiáját biztosítja: a család állandó jelképes jelenlétét saját maga előtt." (Ernyey 1997). Éppen ezért a szolnoki bemutatás súlyos tévedése, főleg történeti kiállítás-mivoltában, hogy a különböző helyiségeket (itt enteriőregységeket), vagyis a lakást nem egyetlen társadalmi rétegcsoportra jellemzően mutatja be. Az ebédlő a kereskedő- és hivatalnokréteg megjelenítésére tekinthető tipikusnak, a szalon az értelmiségi-művész kategóriára. A háló és a konyha közös jellemzői a kissé provinciális légkör, a hálószoba ugyanakkor bizonyos dzsentroid jelleggel is bír. A szakember és a szakértő látogató számára ez a csúsztatás elég hamar nyilvánvalóvá válik, és alaphibának tarthatjuk. A lakássorozat a konyhával kezdődik. Ez a legvitathatóbb helyisége a kiállításnak, elsősorban a technikai-elrendezési vetület problémájaként jelentkező területhiány miatt. Annyira keskeny, hogy képtelenség a polgári konyha színvonalát, jellegét érzékeltetni vele. Ilyen esetben szerencsésebb lenne egy tipikus részletet bemutatni, vagy más megoldást választani. Az arányok és a struktúra nem torzulhat ennyire. Berendezése inkább kamrát formáz, hiszen stelázsit, azaz polcos állványt csak ott használtak ezen a társadalmi szinten, de konyhaszekrény gyanánt semmiképpen sem alkalmazható. Nem lehettek a konyhában tárolókosarak és zsírosbödön sem. Nyilván mind a két helyiség tárgyait szerették volna bemutatni a rendezők, de ez az összevont elrendezés így meghamisítja a korabeli rendszert. Tűzhely nélkül sem lehet ma már konyhát bemutatni, hiszen nem vitathatjuk abszolút hely-, kor- és rétegmeghatározó szerepét. Bátky Zsigmond néprajzkutató a házfejlődés történeti kutatását egyenesen a tüzelőberendezések alakulására építette, mely rendszerezési elv a mai napig sem vesztett érvényéből (vö. Hofer I 981:35-47). Elképzelhetetlen továbbá, hogy egy valójában installációként megépített „konyhaasztal" a kiállításon látott módon legyen megjelenítve, vagyis lepedőkkel jól-rosszul körbeburkolt deszkalap formájában. Egy megfelelő konyhaasztalt mindenképpen be kellett volna szerezni. Apróbb észrevétel, hogy papír stelázsicsíkot tudomásunk szerint nem tettek fűszertartó polcra, hacsak ez nem helyi sajátosság. A polgári konyhákban a 20. század első felében textil alapanyagú díszcsíkokat használtak, olyat, amilyenek a stelázsin is vannak. Sőt, ez a kézi hímzésű fali díszek, terítők domináns korszaka ennél a rétegnél. A többi konyhai textília, a függöny kivételével, jól képviseli a parasztpolgári és a városi középrétegbeli sajátosságok közötti kisvárosi átmeneti jelleget a háziszőttes dísztörülközőkkel, konyharuhákkal, a klasszikus falvédőkultusz fenntartásával és a csak vidékre jellemző hímzett feliratos díszkefetartóval. A kövezet nem szerencsés, bár örvendetes, hogy itt nem szőnyegpadlót raktak le. Túlságosan látszik, hogy jelenleg is forgalomban lévő lapokat használtak fel, ezt anyaga is, léptéke is bizonyítja. Inkább terrazzo vagy betonaljzat, esetleg kisebb cementkocka volt az akkori városi konyhákban, ez így lokális vonásnak sem fogadható el. A korszakra jellemző higiéniai újítás volt a derékmagasságig felnyúló lemosható olajfestés, amelynek megjelenítése rétegjelző finomítást jelentett volna az enteriőr készítésénél. A konyhafelszerelési tárgyak alapvetően jók és megfelelő számúak. Itt kell megjegyeznünk, hogy a polgári lakáskultúra általános jellemzője a magas tárgydarabszám, mely jellegénél fogva nívós összetételű, és egyre „internacionálisabb". Ez különbözteti meg az alsóbb rétegek szintén nagyszá-