Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)

Helyzet - SZÍJÁRTÓ ZSOLT: Otthonok: valóságosak és virtuálisak

A mozgások, a táncok

28 alkotják a test, valamint e sajátos, imaginativ hangtáj legfontosabb reprezentációs módját - ahogyan a testek minden esetben a mindennapok szférájának valamelyik kisebb-nagyobb történését értelmezve, de a megszokott cselekvési sort megszakítva kezdenek bele más történetbe. A koreográfiák hátterét a modern, indusztriális társadalmak legridegebb tájai - az ipar létesítményei, a felügyelet és büntetés termei - alkotják, és a jelmezek, kellékek is innen származó hétköznapi használati tárgyak, ám a mozgás során felhasznált nyelv, ez a groteszkségig teátrális, a színpadiságot hangsúlyozó formarendszer az, amely a testet a felügyelet, a represszió s így a hatalom által determinált környezetből kiemeli, egy másik kontextusba helyezi - és ezzel kicsit meg is menti. Szilárd és kérlelhetetlen ellentétpárok jelölik ki a filmben megrajzolt női sors kereteit, akárcsak a színdarabban látott fiú életét - s az egymásnak feszülő dichotómiák rendszere nem túlságosan biztató a kultúrák közötti érintkezések esélyeit és lehetőségeit illetően. Történeteink hősei számára - két kultúra határán állva - a múlt megalkotása éppoly nehéz és küzdelmes feladat, mint a jövő lehetőségének megteremtése. Ugyanakkor különböző tájakra nyerhetünk általuk betekintést: a színdarab révén a múlt hátrahagyott, éppen csak összebarkácsolt, minden eresztékében recsegő-ropogó épületére nyílik kilátás, míg Trier filmje arról a sajátos kulturális térről - az imaginációk kulturális formákban öntött teréről - leforgatott pontos és eszes beszámoló, „amely még nem egészen tapasztalat, még nem koncepció, részben ábránd, részben elemzés, nem jelölő, s nem is jelölt" (Bhabha 1996:492). A kép S a vége egy kép.

29 Hajót látunk, múlt századi gőzöst, tengert, partok nélküli fenyegetően sötét víztömeget.

30 Fekete, kormozó füst zárja el előttünk a horizontot, amire tiszta, tarajos hullámok felelnek a kép előterében. Ember sehol - csak egy rövid, mégis hosszan lecsengő szó. Rémült felkiáltás, csendes beletörődés, reményvesztettség vagy, ellenkezőleg, vigaszkeresés? És akkor hol is vagyunk mi? A hajón - a fedélzetköz rossz szagú, dohos, örökké nedves tömegkabinjainak egyik kemény priccsén, utolsó értékeinket is pénzzé téve, csakhogy felkapaszkodhassunk ide, s most nézzük, mi történik velünk, és félünk az eljövendőtől? Vagy kiszolgáltatva, védtelenül az innenső parton maradva, s a mólóról követjük a horizonton mindinkább ponttá zsugorodó gőzöst, s vele együtt esélyeink, vágyaink semmibe foszlását? Aztán visszafordulunk, szósóhajt mormolunk... Archetipikus szimbólumok, mindig ugyanolyan, mégis állandóan változó élethelyzetek valahol az „ott" és az „itt" közötti senki és mindenki földjén - ez a migráció, a migrációnk.