Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)

Tabló - Csáji László Koppány: Dzsánkri. Utazás Belső-Magaria bronzkorába (Lajtai László)

tesz a nyugati kultúrának lefekvő Nepálról, a másik oldalon pedig kárhozathatja őket, hogy nem használnak WC-t. Az előszóban bukkan fel az a közlés, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Körösi Csorna Társaságának "jelképértékű" megbízásából indult el az expedíció (8. p.). A szerző nem fogalmaz ennél pontosabban, és nem nevez meg személyeket, továbbá nem adja meg a támogatás pontos módját sem. A jelképértékű azt is jelentheti, hogy mintaértékű, esetleg azt, hogy nem anyagi, hanem csak jelképes támogatást kaptak. Ha a Magyar Tudományos Akadémiának bármilyen köze volt ehhez az expedícióhoz, akkor komoly kételyek merülnek fel, hogy vajon a Tudományos Akadémia (hogy pontosan kik, azt nem tudjuk meg) milyen tudományos kontrollt gyakorolt az expedíció elindulása előtt, majd pedig az eredmények publikációja során. A könyv kapcsán az a benyomásunk támad, hogy semmilyet. A mű megjelenését, ahogy azt a könyv adatoldalánál olvashatjuk, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, illetve a Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatta. A könyvben nincs pontosan feltüntetve, hogy a minisztérium nem a konkrét könyvet, hanem a sorozatot támogatta, és előfinanszírozással. Csupán remélni lehet, hogy megfelelő szintű lektorálás esetén a minisztérium az adófizetők pénzét nem erre költötte volna. Hiszen megmentésre váró nemzeti kincsünk van elég. Egy ilyen műhöz más megjelenési és támogatási formák lennének ideálisak. Az expedíció esetén teljesen helyénvaló lett volna, ha, mondjuk, egy túrahátizsákokat forgalmazó magáncég szponzorálja, és az eredményeket egy szórakoztató, ismeretterjesztő magazinban vagy egy szórakoztató útleírásokkal foglalkozó kiadónál publikálják. Az állami, közpénzeken működő intézményekre vonatkozóan pedig megmarad az a tanulság, hogy olyan támogatásokat nyújtsanak, ahol rendelkezésre állnak megfelelő szakértők, akik a folyamat színvonalát ellenőrizni tudják. Már az előszóban felbukkan, majd a könyv utolsó fejezetében részletesen megismerjük, hogy a szerző I 997. augusztus I 7-én kitűzte a magyar zászlót Nepál egyik hegycsúcsára, "ahová fehér ember eladdig nem tette be a lábát". Ez vajon érték? Az előző oldalon a szerző kárhoztatja a Nyugatot, hogy beviszi Nepálba a Coca-Colát és a Cartoon Networköt. Egy magyar zászlót kitűzni a számos nepáli hegycsúcs egyikére a helybeliek szempontjából vajon nem hat-e ugyanúgy, mint a Coca-Cola? Az előszó után következik az első vers. A versek a könyv teljes terjedelmének körülbelül huszonöt százalékát (!) teszik ki. Irodalmi színvonaluk megállapítására nem érzem magam kompetensnek, annyit tudok róluk megállapítani, hogy szabadvers formátumban íródtak, nagyrészt az expedíció alatti élményekről szólnak, és sok személyes elem fordul elő bennük. Etnológiai leírásokat a szerző saját irodalmi alkotásaival párosítani ugyanakkor szokatlan és kissé zavarba ejtő dolog. Ezen túlmenően azonban az már kifejezetten zavaró, hogy az úthoz kapcsolódó érdemi, tényszerű információk jelentős része a versekhez fűzött, apró betűs lábjegyzetekben fordul elő! Lábjegyzetből tudjuk meg például, hogy hol élnek a kham-magarok. A lábjegyzetek az egész könyvnek nagyjából a húsz százalékát (!) teszik ki. Ezután az expedíció tagjainak felsorolása következik (13. p.). A szerzőről, dr. Csáji László Koppányról itt megtudhatjuk, hogy doktor, de azt nem tudjuk meg, hogy milyen doktor, és azt sem, hogy van-e etnológiai jellegű képesítése. Az expedíció másik magyar tagja, Hoppal Mihály Hunor néprajzkutató-hallgató, a harmadik, László Zoltán