Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)

Tabló - A nyíri földnyílás. Demeter Zsófia - Gelencsér Ferenc: Székesfehérvár anno... Székelyné Körösi Ilona: Kecskemét anno... Romsics Imre: Kalocsa anno... (Bán András)

Ám vállalásuk ennél igényesebb: ha számos megszorítással is, mégis kísérletet tesznek lokális fotográfiai források kiadására, vizuális helytörténetírásra. S ez már elegendő ok a méltatásra, egyúttal pedig számos lényegi kérdést-a könyvek szépészeti aspektusai, a bevezetők tényanyaga és szemlélete és így tovább - mellőzve, mindössze ezen egyetlen aspektus mentén érvel maga a méltató, ámbár a körülményekből adódóan semmiképpen sem tekinti a műveket szigorúbb értelemben vett forráskiadványoknak. A vizsgálódás tehát arra irányul, vajon milyen mélységben alkalmazták a könyvek szerzői a történelem és társadalomtudományok kínálta módszertani javaslatokat vizuális forrásaik nyilvánosságra hozatalánál. A nézegetésen és az evidens adatközléseken túl mérlegelték-e, hogy a képek adatgazdagsága hogyan aknázható ki az életmód, értékek, rejtett tudások felszínre hozásához? Azaz újra csak illusztrációként használták-e a képeket, mint már annyi történeti kiadvány, vagy előreléptek a vizualitás sajátos forrásértékeinek kiaknázása felé? * A fényképek történészi-társadalomtudósi közreadása mind ez ideig csak szerény mértékben járult hozzá a történelmi-társadalmi felszíni struktúrái mögötti vizsgálódást javasló törekvésekhez. Egy-egy ilyen korai fotográfiára nézve intenzíven érezzük annak a szónak a súlyát, hogy „tény". Bár néhány újabb publikáció gondosan vizsgálja a similitudo és az ábrázolt valóság módszertanának finom árnyalatait (például Marosi 1995:24: „a művészet és a valóság viszonyát aszerint körvonalazhatjuk, hogy milyen módszerekkel kutatjuk"), s ennek során a történeti-ikonográfiái kérdések közé a fotó problémáját is beemeli (például Basics 1998; Jalsovszky - Stemlerné Balog 2000), a fényképek kínálta léptékredukció lehetőségei lényegében mégis kihasználatlanok. Jellemző módon a mostanában oly kelendő mikrotörténelmi könyvek általában még csak nem is illusztráltak. Ábrázolás és ábrázolhatóság kettős nézőpontját vizsgáljuk meg Székesfehérvár példáján. Baitz Péter adta ki a közelmúltban a város korai ábrázolásainak gyűjteményét (Baitz 1996). E mintaszerű albumból nyomon követhető a város bemutatásának újabb kori története és problémája a Dürer köréhez tartozó Hans Springinkleenek a I 6. század elején készült csatajelenetétől a finom kis biedermeier vedutákig, azaz a fotográfia feltalálásáig. Baitz utal arra, hogy Fitz Jenő szerint egy 1608-ban, Párizsban megjelent, a török háborúk történetét bemutató, s az OSZK Apponyi-gyűjteményében megtalálható könyv rézmetszete az első, amelytől pontos topografikus hűséget várhatunk el. Azaz amikortól kezdve értelmes helyi párbeszéd kezdődhet a múlt vizuális archeológiája kapcsán: az ábrázolások révén a meglévő alapfalakra „újraépítjük" a rég elpusztult épületeket, városrészek egymáshoz való viszonyát és hajdani állapotát próbáljuk rekonstruálni. A nézet távlati, a nagystruktúrákra utal. De a városábrázolás másról, többről szólhat. Az említett, térképi szerkezetet és - talán - a személyes tapasztalatot madártávlati rajzzá változtató ábrázolás részleteiben bizonyosan érdekes, de egészében különösebb karakter nélkülinek mutatja a csatornák közé fogott várost. Ahogy a Fehérvár ikonográfiájához való további 17-18. századi hozzájárulások éppilyen kevéssé karakteresek: nem erős a helyhez kapcsolódó képzet, a város tényleg a múltjából él. Az 1688-as visszafoglalást, majd az 1720 táján megkezdődő újjáépítést, az elpusztultak helyén emelkedő új templomokat és külvárosokat narratív módon rögzítik az alkalmilag, földrajzi vagy történeti művek illusztrációjaként létrejött ábrázolások. A város ikonográfiája a nagy barokk épít-