Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)

Tabló - A nyíri földnyílás. Demeter Zsófia - Gelencsér Ferenc: Székesfehérvár anno... Székelyné Körösi Ilona: Kecskemét anno... Romsics Imre: Kalocsa anno... (Bán András)

kezesek befejeztével, a falakat övező mocsarak kiszáradásával és a biedermeier rajzstílussal változik lényegi módon. A távlatos veduták helyét fokról fokra elfoglalják a városi terek, utcaképek, nevezetes városképi elemek, a topográfiai pontosságon túl egyre jellegzetesebb hangulat járja át a lapokat. S amikor a metszetek helyett a fotográfiák veszik át az ábrázolás feladatát, a váltás drámai. A többszörös nézőpontváltás során a I 9. század fotóin a részletek veszik át a befoglaló formák helyét. A 20. század elején elmozdul a kamera a leíró nagytotálból, magasra emelkedik, közel megy, mindenesetre egyre fontosabb szereplővé teszi a véletlent, a pillanatot. Míg végül a húszas évekre a staffázsfigurák is élettel telítődnek, s a távoli, dicső, imaginárius múlt mellett az épített-tárgyi hagyaték is közös helyi hagyománnyá lesz, nem csupán historizáló pedantériával, de érzelmi kötődéssel. Ekkor válik a város - ábrázolásában is - azzá a nosztalgiákban élő, szeretni való hellyé, amelyről vallomástevői közül mondjuk Kodolányi János így ír: „Fehérvárt szeretem. Otthonosan érzem magam benne, akár a házikabátomban. Tetszik a belsőváros kanyargó, szalagvékony utcáinak régi barokk képe, a külső részek falusias, parasztos hangulata, tocsogó, sáros-bokros környéke, a kakasugrás szélességű folyócska, mely az iskolakert mellett ballag, s széles rétek vizét gyűjti össze, a távolban kéklő Vértes hosszú háta. Tetszik a barátságos külsejű iskola, udvarán a suttogó jegenyékkel. A bokros, csalitos közkertek, az Erzsébet-liget árnyak közt kanyargó útszövevénye. Tetszik a kövezeten halkan kopogó cipősarkok álmatag muzsikája, a Hal tér, a falusi szekerekkel körülvett Ponty-kocsma, amelynek falát egy sereg lézengő »Ponty-Iovag« támogatja. íme ez az ősi koronázó város..." (Kodolányi 1965:290-29 I.) Topográfiai pontosság és a város szeretetének poézise - e két kritériumnak vitán felül eleget tesz mindhárom ismertetett album. Azzal a megrendültséggel járhatjuk be a fotók által a három város tájait, ahogy ezt Móricz tette Kecskeméten 1932-ben: „Néztem ezt a gyönyörű Kecskemétet. Alig van szebb város az Alföldön. A városháza Lechner Ödön legszebb alkotása. Bűbájos épület. Előtte negyvenöt méter széles sugárút metszi ketté a girbegörbe régi utcák tömkelegét, s európai szépségűvé teszi a várost. Kétfelől nagyszerűen megépített s úgynevezett magyar stílusban tervezett paloták szegélyezik: mindenesetre egyéni jellege van a városnak. De ha az ember behatol a keskeny utcákba, még a legszélső periférián is derék, izmos polgári házak vannak, amelyekről messze világít a régi jómód." (Móricz I 959:3 12.) Ugyanakkor egyikük sem veti föl, a metszetekhez képest a fotográfiai veduták miként módosítják az ikonográfiái hagyományokat. Talán a város emblematikus helyeinek fotóváltozatait lett volna érdemes felsorolni időben egymás után, talán a grafikai és a fotográfiai toposzokat összevetni, talán határozottabban elkülöníteni a láttató mentalitásokat, helyit és idelátogatót, hivatásost és amatőrt, talán kiemelni azt, amit egy-egy kor idegenforgalmi gyakorlata fontosnak tart megmutatni képeslapokon, vagy olyan közleményekben, mint Klösz-féle Budapesti Látogatók Lapjának vagy Bodnár Gyula tanár úr Budapest székesfőváros iskolai kirándulóvonatai sorozatának városismertetői. E lehetőségekről a fényképminőség okán mondhattak le a szerkesztők - nyilván nem találták az eredeti felvételeket -, ám az ilyesfajta exkurzusok mellőzése bizony némiképp egyneműsíti a köteteket, pedig hát Kecskemét, Kalocsa és tovább - az Alföldön maradva Makó, Hódmezővásárhely, Karcag hangulati, de vizuális-emblematikus különbségei is szinte tapinthatóak e városok lokálpatriótái és rajongói számára. A különbségek érzé-