Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)
BALOGH SÁRA: Rádió utca 11., Székesfehérvár
teljesen más kontextusba, szintre kerülnek, mondhatni kiemeltetnek abból a keretből, amely a megoldásukat vagy kezelésüket biztosítani tudja. A médiakonfliktussá alakult vagy alakított társadalmi konfliktusok pedig csupán addig maradnak az érdeklődés középpontjában, vagyis csak addig foglalkoznak velük, míg érdekesek, illetve úgy is fogalmazhatnék, hogy míg nincs náluk érdekesebb. Úgy gondolom, hogy többé-kevésbé ez történt a székesfehérvári ügy esetében is. A konfliktus ilyen nagy méretűvé válása egyik alapvető okának érzem a kommunikáció hiányát, melyet egyrészt a „szemben álló" felek között tapasztaltam, valamint a sajtó felé is a különböző felek részéről. 12 Az ügy tanulsággal is szolgálhat: a média hatalma ma már szinte megdönthetetlen. A nem kommunikálásnak, az információblokádnak, illetve a hallgatásnak ára van, a sajtó így vagy úgy, de megszerzi a számára szükséges adatokat, híreket. Az objektivitás látszatának fenntartása mellett pedig képes oly mértékig szubjektívvá válni, hogy legfőképpen már véleményeket és nem információkat közvetít a közönség felé. A másik oldalon természetesen a média nyilvánosságteremtő szerepéről is említést kell tennem, amely mindenképpen hatást gyakorolt a konfliktus lezajlására, kimenetelére, továbbá utat nyitott, teret engedett a különböző reprezentációknak, szimbolikus jelentéssel bíró elemeknek egy nemcsak lokális, hanem országos publikum felé. Hatalmas szerepe volt abban, hogy megjelenítette váltak általa, s ily módon szimbolikus tőkét szereztek a konfliktusban szerepet vállaló csoportok. A reprezentáció közvetítőjeként a média azonban a konfliktus résztvevőjévé is vált: tulajdonképpen elvesztette azon eredeti és ideális esetben birtokolt funkcióját, mely szerint kívülálló megfigyelőként információkat, tudást, hírt stb. továbbít a „közönsége" felé. A médiában ennek kapcsán megfigyelhető volt valamiféle megosztottság, melyet a konfliktusban szerepet vállalók is észleltek. Tulajdonképpen a szemben álló felek mindegyikének volt egy-szerinte - objektív sajtója, közvetítője és egy olyan, amelyik hasonló funkcióval bírt, de az „ellenfél" mellett kötelezte el magát. Az előbbiek számítanak értékelésükben objektívnek, míg az utóbbi „tendenciózusan Rádió utca 11. és Gettóellenes Bizottság ellenes, cinikus és uszító hangvételű cikkeket publikált, amelyek a tényeket elferdítették, és nagymértékben hozzájárultak az indulatok felkorbácsolásához. Sajnos, esetenként ismert országos lapok is kontroll nélkül közölték az önkormányzat vezetőinek és a gettóügyben szerepet vállaló kereszténydemokrata 13 vállalkozónak a dezinformáló nyilatkozatait" (Phralipe 1998. 9:33). 14 A megosztottság azonban ennél sokkal többet jelent. A kétpólusú felosztás mellett maradva: léteznek lapok, melyek elkötelezték magukat valamely fél irányában 15 (ez a szemben álló felek számával megegyezően jelentkezik), míg a másik oldal az objektivitásra törekedve, távol tartja magát ezektől a „játszmáktól". Ebből adódóan azonban ebben az ügyben ismételten felmerül egy mar közhellyé vált kérdés, a felhasználhatóság kérdése. A „Ki a felhasznált és ki a felhasználó?" kérdésre azonban ennek az ügynek a kapcsán „szomorú" választ lehet csak adni. Az igazi felhasználtak, maguk a Rádió utcaiak voltak, mint szimbólum lettek hangsúlyozottak az ügyben, és ennek szükségszerű következményeként, mint emberek háttérbe szorultak. Felhasználta őket a konfliktus összes résztvevője arra, hogy politikai, vagyis szimbolikus tőkét halmozzon fel és nyerjen a fehérvári történésekből. A fent vázoltakban - mind a politikai dimenzió, mind a média körüli tények meglétében - a konfliktus szimbolikus voltának újabb bizonyítékát gondolom tetten érhetőnek.
