Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

ZEMPLÉNI ANDRÁS: A mozgókép, a terepmunka és az elmélet (Jan János interjúja Zempléni Andrással)

Szóval (a számomra) első éjjeli rítusaink hanganyagát titokban vettem fel, éspedig úgy, hogy a magnetofonom piros jelzőlámpáját ragtapasszal leragasztottam, a szükséges négy kazettát sorba raktam számozott zsebeimbe, a szalagvéget jelző kattanást és egyéb árulkodó kazettacsere-zajokat köhögéssel lepleztem, és persze gondosan ügyeltem arra, hogy ki mellé fekszem az erdő tisztásán, nehogy szomszédaim eláruljanak. Persze tudtam, hogy e hanglopás eltűrésének sine que non feltétele, hogy a faluban sosem „nyitom ki rádiómat", nehogy a felvett titkos hangokból valamit meghallhassanak a nem beavatottak, elsősorban a nők. Ezt a ki nem mondott szabályt máig is betartom. Éveken át úgy hallgattam vissza és írtam át a felvett anyagokat, hogy egy vagy két beavatott társammal félrevonultunk a bozótosba, a falunktól néhány száz méterre eső, csirkeólnak használt minitanyára, és ott silabizáltuk ki, sokszor fülhallgató segítségével a titkos szövegeket. Amikor a folyó felé tartó nők vagy gyermekek arra jöttek, a magnetofont leállítottuk. Néhány hónap után ebből olyannyira bevett szokás lett, hogy a falubeliek - a nőket is beleértve - tanyairodámat „André szenterdőjének" kezdték nevezni, és azzal gúnyoltak, hogy én ott a szenufó csirkéket avatom be. Valójában szinte mindenki tudta, hogy mi ott mit csinálunk, ámde - a cikkemben kifejtett titokszemléletnek megfelelően - senki sem „jelentett fel" vagy akadályozta meg a munkámat: hallgattak arról, amit tudtak. Ami pedig a kamerát illeti, annak használatára sem kértem engedélyt, és azt nem is lehetett volna úgy elrejteni, mint a zsebmagnetofont. Viszont annak használatát a már lassan mindenki által észrevett és eltűrt hangfelvételeim diszkrét kezelése valamennyire „előkészítette". Ebben az esetben a hallgatólagos megállapodás az volt, hogy a felvett képeket soha nem fogom bemutatni az elefántcsontparti televízióban, és a felvételhez világítást nem használok. Az előzőt sosem, de mivel a rítusok java része éjjel vagy kora hajnalban történik, az utóbbi „megegyezést" többször megszegtem. Ez a kontextustól függően rosszallást és néha heves tiltakozást váltott ki: „Oltsd le, idelátnak (a nők) a faluból!" Jobbára rögtön el is oltottam a fényszórót, megelégedve azzal, amit már fel tudtam venni. Alkalmanként úgy próbáltam kiegészíteni a képanyagot, hogy a még hiányzó rituális mozzanatokra tartottam fenn a rosszallás és tiltakozás kockázatát. A későbbi Hi8-as, jóval diszkrétebb és fényérzékenyebb kamerám sokat javított a helyzeten. De egyes kulcsmomentumok még így is - és örökre - elkerülték gépem képmezőjét. Filmezésüket nemcsak a száműzéstől való félelmem, hanem a „közös nézet" tisztelete is betiltotta. Hogy csak egy példát mondjak: a beavatást megnyitó, teljes éjszakán át tartó rítussorozat hatékonysága elképzelhetetlen a nélkül a félelmetes koromsötétség nélkül, amelyben a meztelen és agyongyötört beavatandók „meghalnak", s rejtett erdei anyjuk „újraszüli" őket. Ezt rituális anyánk éles női hangja valamennyiünk tudomására hozza. Amikor hajnali kettőkor ellentmondást nem tűrően csendet parancsol, mindenki elhallgat (oly mélyen, hogy még a beburkolt magnetofonra is rá kell feküdni), és minden tűz (még a pipák parazsa is) kialszik. Hogyan is lenne ekkor merszem meggyújtani a fényszórómat, és főként milyen címen „rontanám el" így erdőnk egész beavatási rítusát? Pedig a kamerám ott volt mellettem. Várta a hajnalt, amikor a „közös nézet" már befogadja a fényt. Ehhez még egy történetet szeretnék fűzni, amely megint csak a kimaradás kérdésére vonatkozik. A szenufó beavatási rítus legfeszültebb és nem véletlenül egyik leglényegesebbnek tartott mozzanatára reggel fél hat felé kerül sor. Szó szerint „földművelésnek" hívják. Ez abból áll, hogy az újoncoknak nagy mennyiségű kölessört