Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

ZEMPLÉNI ANDRÁS: A mozgókép, a terepmunka és az elmélet (Jan János interjúja Zempléni Andrással)

kell lenyelniük, amelybe egy bizonyos, órákon át főzött és igen veszélyes szert kevertek. E szertől a beavatandó teste látványosan felfújódik, erei pattanásig kitágulnak, néhány perc múlva a mérgezett italt ismételten és nagy ívben ki kell hánynia, „barázdákat" kell „vetnie". Ha erre nem képes - mert bizonyos tilalmakat feltételezetten megszegett -, akkor azonnal beadják neki a szintén órákon át kotyvasztott ellenszert. Ha szerencséje van, életben marad. Nem részletezem most azt, hogy ez az erőpróba milyen mély kapcsolatban áll a szenufók földműves etikájával, vagyis azzal az agonisztikus módon végzett, a kitartás és a testi-lelki szenvedés ötvözetén alapuló, eksztázisjellegű „munka" koncepciójával, amely paraszti ethoszuk szívét képezi. Csupán azt akarom kiemelni, hogy ha valami, akkor ez a sajátos „barázdavetés" kultúrájuk lényegbevágó rítusa, ezért akartam akár a kidobás árán is filmre venni. 1974-ben láttam először. Hét évvel később már több erdőben kihagyták a modernizálódó fiatalok ellenállása, illetve esetleges elhalálozásuk rendőri következményei miatt. Tehát sietnem kellett. A következő beavatási évad elején megtudtam, hogy már csak két, a „keménységükre" büszke erdőben terveznek „földművelést". Az egyikből még e rítust megelőzően kiutasítottak más okok miatt. Maradt az utolsó. Alaposan és hosszasan készültem az eseményre. A sors iróniája: közben megtudtam, hogy el kell érnem az aznap reggel kilenckor induló helyi repülőt, hogy ott lehessek másnap egy kötelező és elhalaszthatatlan párizsi CNRS-tanácskozáson. Megkértem az egyetlen autótulajdonost, a helyi papot, hogy autójával reggel héttől kezdve az erdő mellett várjon. Éjféltájban megjelentem a helyszínen, és úgy ültem be a szigorúan kijelölt korosztályi helyemre, hogy onnan majd a hajnali derengés leple alatt észrevétlenül a „földművelés" zónája felé tudjak lopakodni kamerámmal. Mondanom sem kell, hogy egy percig sem aludtam. Reggel öttől kezdve diszkrét chec/c-upoknak vetettem alá felszerelésemet, és vártam, vártam. Mivel a „földművelés" előjeleit kívülről ismertem, fél hat felé már nyugtalanul lestem őket, de helyettük csupán valamilyen alig hallható vita foszlányait észleltem. Ennek eleinte szinte örültem, gondolván, hogy minél több fény lesz, annál élesebben látszanak majd a filmen a duzzadó erek és a vetett „barázdák". Ámde nemcsak a fény, hanem a vita is egyre erősebb lett. A beavatók azon tanakodtak, hogy az egyik jelölt nem túl fiatal-e a veszélyes italhoz, hogy egy másiknak a gyámja engedi-e, hogy védence abból igyon, summa summarum, hogy egyáltalán nem lenne-e jobb elállni az egésztől... Szóval nekik volt idejük és okuk a szóváltásra, én pedig szorongva néztem az órámat azzal az előérzettél, hogy itt kétszeresen vesztes leszek: nemcsak a repülőt, hanem ezt az eltűnőben levő rítust is végérvényesen lekésem, amit itt is - mint másutt - ejteni fognak. Nyolc óra felé diszkréten és csalódottan távoztam az erdőből. A repülő persze egy órát késett, és mint később kiderült, a „földművelés" egy enyhített formájára végül is sor került. Miért fűzöm az előbbiekhez ezt a történetet? Ez egy újabb, érdekes példája a kihagyásnak, de a tiédhez hasonló helyzetbe a dokumentumfilmesek s főleg a kivételes eseményekre kiküldött riporterek nap mint nap kerülhetnek és kerülnek... Nem is másért meséltem el, csupán azért, mert talán jól érezteti, hogy én nem filmes, hanem elsősorban terepkutató vagyok, aki a rögzített anyagait egész más célokra szánja és használja, mint a filmes. Egyébként ezt a történetet szinte szégyellnem is