Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

ZEMPLÉNI ANDRÁS: A mozgókép, a terepmunka és az elmélet (Jan János interjúja Zempléni Andrással)

szerinti nézőpontokban váró sokaságban még forgatásra alkalmas helyet és mozgásteret is ki kell harcolnia magának és a kamerának. De térjünk át egy más témára. Mint a cikkemben is említem, engem az én egyébként inkább bizalmatlan és állítólag morcos, de mélyen ragaszkodó „szenufóim" I 975-ben avattak be kis falunk Waba nevű „szenterdőjében", miután sok előzetes megpróbáltatásnak vetettek alá, ravaszul és tartósan megfigyelve viselkedésemet, s lakonikusan elfogadva mindennapi szolgálataimat. Azóta immár 25 éve követem sokrétű, első látásra „érthetetlen" vagy akár abszurd, sőt mi több, titkos beavatási rítusaikat, mondhatnám ma már, rítusainkat. Miután ezek hatását a saját bőrömön is tapasztaltam, és miután már számtalanszor láttam őket több szomszédos erdőben - ahol élvezetesen variálják e szertartásokat -, azt hiszem, állíthatom, hogy ebben az esetben a „közös nézetet" kialakító élőmunkám vége felé tartok. Az első V8-as (tehát nagy és korántsem diszkrét) videokamerát 1987-ben vittem be az erdőnkbe. Nem abból a célból, hogy filmet készítsek, hanem egyrészt azért, hogy az utókor számára „megmentsek" néhány eltűnés előtt álló rítust, másrészt azért, hogy a leírásaim mellé vizuális bizonyítékokat is gyűjtsek. Ugyanis számomra az antropológiai filmezés szerepe korántsem merül ki ismeretterjesztő filmek készítésében, hanem elsősorban arra szolgál, hogy az antropológus leírásait és értelmezéseit mindenki által érzékelhető kép- és hangbizonyítékokkal támassza alá (és így lehetőséget adjon arra is, hogy utódjai akár másként értelmezzék, mint ő ugyanazt a rítust). Továbbá, mivel a beavatási rítusok jellegzetesen abszurdakés „érthetetlenek", és mivel a szenufók egyeseket csak minden hetedik évben és jobbára öt-tíz perc alatt, igen gyors ütemben hajtanak végre, szükségem volt arra, hogy a megőrzött szalagok segítségével semmit el nem veszítve értelmezzem őket. így gyűlt fel az a terjedelmes és részben már a helyszínen feldolgozott kép- és hanganyag, amelyen és amellyel máig is dolgozom, amikor a „törzsi beavatásról" vagy a szenufókról írok, illetve tartok előadást. Milyen főbb filmezési problémákkal szembesültél itt? Nem nehéz kitalálni, hogy a legsúlyosabb a szóban forgó rítusok titkossága és a szenufók országszerte ismert filmezésallergiája. Nem véletlen például, hogy néhány évvel ezelőtt egy dél-szenufó maszktársaság egyszerűen összetörte az elefántcsontparti televízió kameráját, miután az idegenekből álló és fővárosi megbízatásától eltelt stáb nem vette figyelembe a többször megismételt filmezési tilalmat. Nem nehéz levonni azt a következtetést sem, hogy ilyen körülmények között szó sem volt és máig sem lehet szó arról, hogy egy szenufó beavatott bevigyen be merjen vinni - kamerát vagy akár fényképezőgépet az erdő titkos szertartásainak felvétele céljából. Ez a tilalom - „semmi sem jöhet ki az erdőből" - természetesen a hangfelvételre is érvényes. Sohasem fogom elfelejteni a mély szorongást, amely végigkísérte azt az éjszakámat, amikor 1975-ben a hálózsákomba rejtett, diszkrét elektronikus mikrofonnal ellátott zsebmagnetofonomat becsempésztem a sötétbe boruló erdőnkbe Nambélé gyámapám hallgatólagos beleegyezésével a „munkám" nevében. Akkor is tudtam már, hogy erre nyilvánosan engedélyt kérni egy olyan konszenzuális alapon működő titkos társaságtól, mint amilyen a szenufó „szenterdő", egyenlő lett volna a drasztikus tilalom ostoba kikényszerítésével. Egyszerűen kidobtak volna a „rádiómmal" együtt, mint ahogy ezt 1998-ban meg is tették egyik beavatott társammal és jó barátommal, akire meggondolatlanul rábíztam készülékemet.