Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

ZEMPLÉNI ANDRÁS: A mozgókép, a terepmunka és az elmélet (Jan János interjúja Zempléni Andrással)

Tehát Te az antropológiai filmtémáknak igen tág körében a rítusfilmezésre szakosítottad magad. Milyen sajátos problémákkal találtad magad szembe? Nem én vagyok az első, aki szembekerült azzal a problémával, amit egy kívülálló számára a rítus helyes értelmezése jelent, valamint azzal sem, amit e jelenség „hűséges" audiovizuális visszaadása vet fel. Ugyanis a rítus, lévén gesztuselemek által dominált, nem diszkurzív, sokszor rendkívül bonyolult cselekvéssorozat, még a benne aktívan részt vevő szereplők számára sem teljesen „érthető". Viszont ezek a szereplők jól ismerik a rítus lényegét, pontosan tudják, hogy bármely elemének kimaradása vagy nem a jó sorrendben való végrehajtása milyen következményekkel járhat a rítus egészének hatékonyságát illetően. Itt látom a filmet készítő antropológus felelősségét és ugyanakkor „hűséget" célzó törekvésének kettős problémáját. Elvben nem áll jogában válogatni a rítus elemeiből vagy azokat „átrendezni" filmje vizuális szempontjai szerint, hiszen ha még oly tökéletesen értené is a rituális cselekvést, egy helytelen interpretációval pontosan annak leglényegesebb funkcióját, a hatékonyságot csalná meg, készítvén így egy, a helyiek számára elfogadhatatlan - mert hatástalan és társadalmi szinten használhatatlan - verziót. Gyakorlatban viszont tudjuk, hogy bárki számára nézhető filmet nem lehet „vágás" - tehát válogatás - nélkül készíteni. Ennél a mindig nehezen megköthető kompromisszumnál játszik alapvető szerepet az előbb említett előkészítő terepmunka folyamán kialakult „közös nézet" arról, hogy milyen módon lehet mégis hierarchizálni a ritèmeeket, kijelölve a kulcsfontosságúakat, azokat tehát, melyek semmiképpen nem hagyhatók ki a készülő filmből. Egyébként ennek a „megfigyelteket" és „megfigyelőt" szorosan (érzelmileg is) összefonó „közös nézetnek" a megszületését tartom az antropológiai terepmunka lényegének. Az említett Ndöp-filmben ennek a „közös nézetnek" az érvényesítése nemcsak abba az akadályba ütközött, amelyet a hivatalos rendező és a két operatőr totális kívülállása állított (magyarán, hogy nem én, az antropológus voltam a film technikai készítője), hanem a nagy technikai apparátussal végzett filmezés egyszerű ténye is olyannyira zavaróan hatott, hogy a rítusban résztvevők, számomra is teljesen váratlanul, egyszerűen kihagytak, mondanám utólag, eltitkoltak egy elemet, egy másikat pedig erősen minimalizáltak. így sikkadt el e gyógyítást célzó rítus két, a „közös nézet" szerint is nagyon fontos mozzanata. Milyen mozzanatokra utalsz? A lehetséges gyógyulás egyik fő feltételének azt tartják, és tartom magam is, hogy a megszállott beteg (általában nő) saját maga megnevezze a testébe hatolt, az ott lakozó ősszellemet (rab). Ez a rítuselem általában nagyon látványos momentum, hiszen a szellem nevét gyakran dramatikus körülmények között és eszközökkel kényszerítik ki. A fülsiketítő dobzenére mámorosan táncoló „papnők" gyűrűjébe szorított, apatikusan ülő beteget fokozatosan transzba ejtik, majd amikor a feszültség szinte elviselhetetlen fokra hág, hirtelen minden leáll, és a főpap felteszi a kérdést: „nu mu tudu?" (mi a neve?). Ha a beteg- illetve a benne lakozó rab - nem válaszol, a dionüszoszi tánc s a paroxisztikus dobolás még nagyobb intenzitással kezdődik újra, miközben a főpap a megszállott beteg szövetbe befogott fejét elkezdi ritmikusan jobbra-balra ingatni, s energikusan rázni. Aztán minden újra leáll: „nu mu tudu?" S ez addig tart, akár többször is ismétlődve, míg