Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

ZEMPLÉNI ANDRÁS: A mozgókép, a terepmunka és az elmélet (Jan János interjúja Zempléni Andrással)

nek első része a kórházban bemutatott gyógyítandó asszony betegségszimptómáiról, második része pedig „megszállottságának" rituális gyógyításáról szól - az előbb megfogalmazott kérdéseket taglalja a maga vizuális módján, tehát számomra, az etnográfus számára, kissé hézagos módon. Neked mint antropológusnak mi volt a feladatod a film munkálataiban? A „mindenes" terepember szerepét töltöttem be. Megírtam az ethnopszichiátriai forgatókönyvet, fölvettem a kapcsolatot a beteg Khady családjával, egyeztettem a hattagú, Franciaországból érkező, két operátoros (tehát nagyon drága) stáb időbeosztását a helyi rituális kalendáriummal, előkészítettem a kórházi és rituális helyszíneket, sőt még a feláldozandó tehenet is én vettem meg a filmet finanszírozó Sandoz nevű gyógyszergyár költségére (mert különben a stábnak várakoznia kellett volna, és az afrikai idő elnyelte volna a teljes költségvetést). De főszerepem mégis a néprajzi élőmunka elvégzése volt, amelyet minden antropológiai film készítésénél alapvető fontosságúnak tartok. Körülbelül két évet töltöttem el azzal, hogy az I 968-ban lefilmezésre kerülő rítust megfigyeljem, számtalan szertartáson részt vegyek, ezeket leírjam a korabeli pre-videós, „ceruzás" eszközökkel, felvegyem hangszalagra, végigfényképezzem. Persze mindezt nem a jövendő film érdekében, hanem az alapkutatásunk elvárásainak jegyében tettem. így mire a film forgatására sor került, a Ndöpöt és a hozzá kötődő hagyományos fogalmakat már rég leírtam, kielemeztem és publikáltam. Tehát számomra a film „mondanivalója" kész volt. De a filmkészítés nem néprajz, és főleg nem én tartottam a kamerákat. A filmet, mint említettem, egy hattagú professzionális csapat készítette, a forgatás összesen két hétig tartott, a két (technikai szempontból) remek operatőr azelőtt sosem volt Afrikában, sőt a film hivatalos rendezője sem, akivel többször meggyűlt a bajom. Hogy csak egy epizódot említsek, sajnos Michel Meignant-nak fogalma sem volt a vallási szertartásokról, még kevésbé az afrikai kötetlen rítusokról, és a Khadyt megszálló rabnak, ősszellemnek szánt házioltár ott heverő cserépedényét is egyszerűen arrébb rúgta, mondván hogy „útban van". A „mindenesnek" kellett közbelépnie, hogy lecsitítsa a helyiek indulatait, amelyeket a „szentségtörő" érdekelt nem is vett észre. Nem akarom a szerepemet eltúlozni, de mondhatom, hogy én követtem a két operatőrt sokszor rohanva is, hogy jelezzem nekik, mi a következő momentum, milyen szögből lehetne fölvenni ezt és ezt a rítust vagy gesztust, és főleg mit nem szabad kihagyni. Ugyanis egy olyan szertartás mozzanatait, amelytől az emberek olyan gyógyhatást várnak, mint a Ndöptől, nem lehet a szereplőkkel megismételtetni. A szertartást az ősszellemek „rendezik", az emberek pedig „babonásak": úgy gondolják, hogy minden változtatásnak súlyos következményei lehetnek rájuk nézve. Nekem mint antropológusnak az volt tehát a szerepem, hogy ezt a hagyományos (és egyébként kötetlen), ősi, kulturális „rendezést" közös nevezőre hozzam az antropológiai film sajátosan kötött idejű és erősen szabályozott rendjével, törekedve az eseményekhez és főleg a helyi szellemiséghez való hűségre. Hiszen a film fő kritikusainak akkor is és ma is a helyi embereket tartom. Annál is inkább, mert szinte minden film, amelynek a készítésében részt vettem vagy magam csináltam - legyen az Szenegálban, Csádban, később az elefántcsontparti szenufóknál vagy akár a jelenkori Magyarországon - elsősorban általam tanulmányozott rituális folyamatokról szól.