Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

ZEMPLÉNI ANDRÁS: Hallgatni tudni. A titokról és az etnológus mások életébe való betolakodásáról

Ebben az esetben, tehát a terepmunka szintjén mételyezi meg a titok a túlzott általánosítás veszélyével az etnológiakutatás eredményét. A kutató feladata pedig annál is inkább nehéz, mivel az őt küldő társadalmi és akadémiai körök elvárása itt paradox módon találkozik „informátorainak" elvárásával, hiszen egyikük sem nem akarja beleártani magát abba, amihez semmi köze: a Nyugatot és az egyetemi köröket éppenséggel érdekelhetik a szenufó „nagybácsi" és „unokaöcs" közti viszonyt szabályozó általános rokonsági elvek vagy akár a nafara beavatás és „szent erdő", de az nagy valószínűséggel nem, hogy mi történik Nambélé és „Kadhafi" közt vagy a wabai nagy fák alatt. A mestersége szelleméhez hű etnológusnak ugyanakkor meg kell maradnia, vagy vissza kell térnie a nevükön nevezett személyeket és dolgokat magában foglaló helyi ismeretszférákhoz, hiszen vendéglátóinak valóságos társadalmi élete ezekben zajlik. Hogyan léphet át egyikből a másikba, vagyis hogyan léphet ki nagyobb intellektuális veszteség és társadalmi hátrány nélkül abból a titokkörből, amelybe őt a betolakodását elfogadó és eltűrő helyi közösség bizalma helyezte? A válasz-legalábbis ami a nafarákat illeti-azelőzőekben leírt történetben található meg: a hódító és voluntarista etnográfia ellenpólusán. A türelemmel felfegyverzett és félreértéseire mindig visszatérni kész etnológus a legkülönfélébb - házigazdáinak társadalmi története által meghatározott - társadalmi és rituális helyzetekbe kerülhet terepéletrajza során. Az Umárral megtörtént eset, amely az enyémmel összefonódik, nem kivételes. Hasonló történetek azt sugallják, hogy az etnológus csak úgy folytathatja ezt a fajta etnográfiát - a titok kulturális és társadalmi köreinek felfedését azokban a pillanatokban, amikor a házigazdák élete utat nyit feléjük -, hogy elhallgatja azt, amit tud, és amit állandóan tudnia is kell a közösség belső megosztottságáról és saját betolakodó helyzetének pillanatnyi állásáról. Az etnológus betolakodásának, vagyis terepéletrajzának története ebben az esetben az etnográfiai leírás hűségének záloga.

40 Epilógus: a betolakodó eredettitka 1983. február 27-én a következő nyugtalanító hírt hallottam: Nakpa nagypiacán mesélték, hogy visszajáró halott vagyok. Gbo barátom hozta mindezt tudomásomra jellegzetesen rekedt hangján, hozzátéve, hogy már máshol és azelőtt is hallotta a pletykát kereskedői beszerzőútjai során. Először megfagyott az ereimben a vér, majd depresszióval 7 határos zavart állapotba kerültem. Teljesen védtelennek éreztem magam: vajon kutatás» ba fogjak saját visszajáró halott létemről? Ismét idő és helyváltoztatás kellett ahhoz, hogy ~ e kiszivárgás értelmét megfejtsem. 1986-ban estünk át a harmadik és egyben utolsó X tyologón (beavatási szakaszon), és társaimhoz hasonlóan ekkor magam is a vidék poró§ jának és a Wabának az „öregjei" sorába léptem. A fényesen sikerült „átmeneti rítust" követő vidám hangulatban kértem megGbót, hogy adjon az előbbiekre magyarázatot. A következőket közölte: nafara megfigyelőim szemében természetesen nemsenuunak (láthatatlan rossz halott) számítottam, hanem egy nakumalugónak (látható „visszajött ember"), aki azért halt meg túlságosan korán, mert családja belső ügyei megrövidítették életét, és egy „jobb nafara helyre" tért vissza, hogy ott élje le maradék idejét. Eredeti családjának tagjai általában felismerik a visszajáró embert, de az én esetemben azt mondták, 206 hogy „ismeretlen nafara halott" vagyok. Ugy tartották, hogy nemcsak azért jöttem vissza