Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)
ZEMPLÉNI ANDRÁS: Hallgatni tudni. A titokról és az etnológus mások életébe való betolakodásáról
engedett „információblokkok" egészen más természetűek. Nyilvánvalóan itt olyan egyéni vagy helyi konstrukciókról van szó, amelyek a legjobb esetben az etnológus világa felé irányuló elismerésvágyból, a legrosszabban pedig a misztifikálás szándékából születnek. És ezek jobbára csak azokat a helyi összegző interpretációkat adják vissza a „lehető leghűségesebben", amelyeket a „rendszeres informátorok" sajátos köre alakított ki a szóban forgó kultúráról vagy a társadalomról. A legrosszabb esetben az etnográfus vagy az etnológia eszméihez túlságosan „hozzáidomított" közvetítőknek egyedi idioszinkráziáival van dolgunk. Bárhogyan is legyen, az előző esettel ellentétben itt az etnológus betolakodásának - vagyis a titoknak - az a sajátos következménye, hogy a felfedett „valóságok" látszólagos koherenciával és hamis kulturális globalitással lesznek felruházva. Itt az etnológusnak vonatkoztatnia kell e kérdéses „valóságokat" a helyi kontextusukhoz, a kijelentésük személyes feltételeihez és főként a belső konstruálási módjukhoz: miután mindezeket alaposan végigelemezte, csak akkor alkothat képet többek között arról, hogy a nemzeti kultúrák kontextusában kifejlődött egyéni holisztikus kultúrafelfogását miként adagolhatták hozzá beszélgetőtársai ezekhez a „valóságokhoz". 39 Megbízhatóbbaknak tűnnek azok a „bizalmas közlések" vagy információcsomagok, amelyeket rituális vagy egyszerű közlés alkalmával a bizalmassá vagy inkább kettős ügynökké átváltozott etnográfusnak tesznek, illetve adnak át. Már csak azért is, mert egy ismert vagy a mindennapokban megismert helyi kontextusba, illetve olyan rituális környezetbe ágyazódnak, ami eleve kizárja a betolakodó jelenlétéhez való igazodás gyanúját. Mivel azonban az etnográfiai kommunikáció hagyományos helyi mesterei gyakran olyan „akkulturált" egyének, akik kiemelkedő vagy éppen marginális társadalmi helyzetük miatt készek ennek a feladatnak az elvégzésére, ezért a tőlük szerzett adatok megbízhatósága korlátozott: csak arra a helyi vagy rituális helyzetre érvényes, amelybe a házigazdák el akarták vagy el tudták helyezni a kellemetlenkedő etnográfus-bizalmast. Az adatok ellenőrzése, vagyis a megszerzett információk „összevetése" abba a nyilvánvaló akadályba ütközik, hogy a szóban forgó adatok bizalmas jellegűek. S ha az etnológus egy másik csoportban vagy egy másik rituális helyzetben próbálja meg azokat ellenőrizni, akkor a társadalmi elhallgatásra vonatkozó szabályok megsértésével annak a sajátos „helyi" következménynek kell viselnie a terhét, hogy házigazdái felfüggesztik vagy megvonják tőle bizalmasi helyzetét, egyszóval visszatérnek a titkolódzáshoz. Valószínűleg ez az egyik rejtett oka annak, hogy a szükségszerű ellenőrzés oly gyakran ahhoz hasonló utalások és általános megnevezések segítségével történik, mint amelyek a kakpokahai vén jós szótárában szerepelnek: „egy férfi", „a nő", „a nagybácsik", „egy örökösödési vita", a „kinti fétis". Egyszóval nem tulajdonnévvel ellátott és társadalmilag meghatározott személyek vagy dolgok, hanem szociokulturális fantomképek segítségével. A titok egyenes következménye - amelyre itt nem csupán úgy tekinthetünk, mint az etnológus betolakodására adott válaszra, hanem mint a társadalmi megosztás egy általános eszközére - egy olyan kontextusból való kiemelés (décontextualisaüon), amelyet az óvatosság, a félelem vagy az ügyeskedés, vagyis az alkalmazott „kategóriák" félrevezető absztrakciója motivál. És mivel a fantomképtechnikája igen jól megfelel az etnológusok „adathitelesítői" számára is - akik szintúgy hallgatásba burkolóznak honfitársaik belső ügyeiről való pontos ismereteiket illetően -, hallgatólagos megállapodás születhet arról, hogy ezeket a helyi vagy egyéni jelentéssel bíró fantomképeket az adott kultúra vagy társadalom „kollektív kategóriáivá" változtatják.
