Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)
ZEMPLÉNI ANDRÁS: Hallgatni tudni. A titokról és az etnológus mások életébe való betolakodásáról
titkából való tartós kizárásomról van szó, vagyis az arról gyűjtött személyes tapasztalatomról, ahogyan a titok univerzális gyakorlata az etnográfussal szemben megnyilvánul. Ennél a pontnál érdemes megállni. Akármilyen diszkrét és „integrálódott" legyen is az etnológus, akarva vagy akaratlanul abba ártja bele magát, amihez semmi köze. Mesterségének éppen ez az egyik specifikus vonása, és „ottlevésének" 27 célja. Szinte azt mondhatni, hogy az etnológia a mások ügyeibe való szisztematikus betolakodás művészete, és hogy az etnológus az e cikk elején meghatározott „betolakodó" prototípusa. Ezért szolgált tehát a titok kérdése Ariadné fonalául ehhez a leíráshoz, amelyből két konklúziósor vezethető le. A hallgatni tudás: a tudás és az elmondás tilalma Elsőként az előzőekben összefoglalt egységes titokelméletet szükséges pontosítani. Ezt az elméletet a Wabába való beavatásom már távolinak tűnő idejében találtam ki. A poro egyes rituális titkainak újdonsült letéteményeseként eléggé bámulatba ejtettek a titokkiszivárgás azon szertartásos alkalmai, amelyeken beavatóink parancsára részt kellett vennünk a nem beavatottak- titkaink címzettjei -előtt, vagy az ő hallótávolságukon belül. Idő kellett ahhoz, és egy apró esemény, hogy a „poro rejtett dolgainak" 28 igazi természetéről fogalmat kezdjek alkotni. Egy hajnalon az idősebb beavatottak azt parancsolták nekünk, hogy öltsük magunkra Kafolo csuklyáit, és vegyük kezünkbe virgácsait. Ilyen maskarába öltözve kellett kirohannunk rituális anyánk erdejéből, hogy jelenlétét hajnalhasadtakor a falvakban erre-arra futkosva kifejezzük: ahogy félelmet keltőén a házak közé törtünk, az asszonyok és a gyermekek meglepetést színleltek, és elrejtőztek. Azt a szikrát, amiről beszélek, nem ez az ártatlan rituális színjáték pattintotta ki, hanem újfent egy nem szándékos titokkiszivárgás következménye. Mivel lábaim fehérek, fekete zoknit húztam rájuk, amellyel minden kétséget kizáróan az egész vidéken egyedül csak én rendelkeztem. Habár ez a részlet bizonyára nem kerülte el annak a két idősebb péguékahai asszonynak a figyelmét, akiknek útját hirtelen kereszteztem, beérték egy egyszerű tyé felkiáltással, majd Mona Lisa-i mosollyal az arcukon szaporára vették lépteiket a kút irányába. Pontosan tudták, hogy ki vagyok, mégsem mondták ki. Hogyan értelmezzük ezt a dolgot? M. Housemannak (I 993:213) igaza van akkor, amikor különbséget tesz a „rejtett" (concealed) és a „megerősített" (avowed) vagy ahogyan én mondanám, a kimutatott beavatási titok között. Ez utóbbiak az előbbieknek paravánként szolgálhatnak a F. Barth által elemzett baktamani ezoterikus tudás „hagymahéj-rétegeinek" mintájára (Barth 1975:217-223). Még tovább is lehet menni: egy kimutatott rituális titok gyakran egy másikat álcáz, aminek az a funkciója, hogy az egyik titok szertartásos kimutatását követő interakciók által gerjesztett feszültségből a másik (a „rejtett") titok újra feltöltődjön. Bármilyen is legyen ez a réteges szerkezet, sok beavatási titok létezése függ attól, hogy a titok tartalmának egy részét a titokőrzők és a letéteményesek hallgatólagosan megosztják egymás között. A nafara asszonyok pontosan tudják, kit rejt a Kafolo maszk, és hogy Kafolo csupán a férfivilág fikciója, ezt azonban soha nem mondják ki a titokőrzők jelenlétében. Sarkalatos pontot jelent, hogy a hallgatás törvénye itt nem a tudás megosztását tiltja meg, hanem annak közös kimondását a titokőrzők és a címzettek ál-