Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)
ZEMPLÉNI ANDRÁS: Hallgatni tudni. A titokról és az etnológus mások életébe való betolakodásáról
tal. A rituális titok nem feltételezi szükségszerűen a megismerés tilalmát, de mindig megköveteli az elmondás tilalmát. A tudott dolog elhallgatandó. A kimondásnak ez a tilalma vagy a hallgatás konvenciója a szenufó beavatási titok számos társadalomszervezési funkciót szolgál, amelyeket J. Jamin (1977) már tüzetesen elemzett: a nemek közti elkülönülést, az idősebb testvérek hatalmát a fiatalabbak felett, a nafarák antagonisztikus társulását a szomszédaikkal, a legkülönbözőbb hódítókkal, gyarmatosítókkal vagy akár saját nemrégiben még tisztüket betöltő és idegen származású vezetőikkel szemben. De tulajdonképpen a következő ponthoz szeretnék eljutni. Úgy tűnik, hogy az Umár története során frissen felfedett társadalmi titok Péguékaha jelenlegi „urainak" szolgaeredete - ugyanannak a megosztott tudás, de ki nem mondás logikájának engedelmeskedik, mint a poro beavatási titkai. Péguékahában és a szomszédos falvakban kevés lakosnak nem volt vagy nincs tudomása Nambélé és „Kadhafi" családjának eredeti származásáról. De a kibocsátott titokjelek ellenére a múltban és most is csak elfojtott hangon, „kutyát éve" beszélnek róla. A tudott dologról itt is hallgatni kell. Mint láttuk, erre a legjobb bizonyíték az, hogy e titkot szisztematikusan utalásokkal kezelik a rituális folyamat során mindvégig. A legfeltűnőbb bizonyíték az a mély szorongásról árulkodó hallgatás, amelyet Umár továbbra is fenntart betegségének feltételezett elkövetőit és eredetét illetően. Másképpen megfogalmazva, ezt a típusú - tudott, de elhallgatott - közösségi titkot is mint egy társadalomszervezési elvet kell elemezni. R. Horton annak idején három jellemzőt emelt ki elsősorban a nyugat-afrikai állam nélküli társadalmak széles körét vizsgálva: az olyan „horizontális" és egyenrangúságot biztosító intézmények fontosságát, mint lineáris korcsoportok; az ágazatok széthúzását és széttöredezését szabályzó olyan szervezeteket, mint a szenufó poróhoz hasonló számos titkos társaság; és végül azokat a faluközösségeket, amelyekben a lokális csoport kialakulásában a lakóhely elve elsőbbséget élvez a származáshoz képest (Horton 1971). Ezekben az állami formációval nem rendelkező társadalmakban (stateless societies) a rend lényegében a - nafarákhoz hasonlóan az alapítók, menekültek, rabszolgák leszármazottaiból álló - falvak gyakran vegyes elemei közötti pillanatnyi egyensúlyon nyugszik. Ezekben a közösségekben messze nem olyan lényeges egy ág szolgaeredetéről szóló genealógiai titkot kiteregetni, mint elhallgatással jóváhagyni ezt a típusú közösségformálódást a törékeny társadalmi egyensúly, vagyis a polgári béke, a lokális közösség fennmaradásának biztosítása érdekében. Valamivel ugyanis ki kellett tölteni azt a társadalmi hézagot, amelyet Péguékaha alapítói hagytak maguk után. Az ág eredetéről szóló titok elhallgatása a szenufóknál nem véletlenül hiányzó genealógiai diskurzusokhoz 29 képest egy ellentétes, de ahhoz hasonlítható társadalmi funkciót tölt be. A kimondás tilalmával sújtott titok ugyanolyan mértékben, de egészen más módon járul hozzá a lokális csoport kohéziójának biztosításához, mint a folyamatosan életben tartott genealógiai emlékezet. Ez annyit jelentene, hogy a leszármazási szabályokat eltörlik, vagy teljesen háttérbe szorítják az eredetről szóló titkok? Ha Umár történetét nézzük, akkor a válasz egyértelműen nem. Hiszen - s maradjon ez befejezésül - az általunk elemzett rituális folyamat egyik legmeglepőbb pontja éppen az, hogy a „családmagként" a minden matrilineáris társadalomra jellemző alapító hármast jeleníti meg. Ez magyarázatot igényel. A nafara társadalmat a „legtisztább" matrilinearizmus jellemzi azáltal, hogy a látogató férj rendszerét (visiting husband system) követi, vagyis egy olyan „házasodási" elvet, amely az
