Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

Tabló - Kósa László: Fürdőélet a Monarchiában (Somlyódy Nóra)

A „Polgári igények és a tudományok fejlődése" című fejezet részletezi azokat az uralkodóházi és főrendi intézkedéseket, melyeket a fürdőhelyek infrastrukturális fejlesztése érdekében a 19. század folyamán hoztak. A legmagasabb körök fürdőpártolása - amint az később, a polgári igények taglalása közben kiderül -, az uralkodócsalád tagjai és az arisztokrácia fürdői jelenléte a szabadidő eltöltésének divatos fejezetét nyitotta meg a társadalom szélesebb rétegei számára. A „fürdőre járás szokásának" kialakulásához nem pusztán a mintaadó társadalmi réteg követése és a társasági élet vonzereje, hanem a polgárosodó rétegek formálódó mentalitása, az egészség jelentőségének felismerése valamiféle ésszerű, racionalizált életmód fokozatos kibontakozása-vezetett. A fürdőre járás hátterében húzódtak meg a 19. században újszerű tudományos felismerések, amelyek a vizek vegye le mzésével ezek gyógyászati felhasználásához, valamint a fürdőkhöz, fürdővizek ásványtanához (balneológia) kapcsolódó egyesületek megteremtéséhez vezettek. Az intézményesülés folyamatáról, a tudományágak szerinti specializálódásról és neves tudósokról e fejezet részletezett áttekintést ad. A fokozatos specializálódásnak tulajdonítható - a könyvben „Fürdők és nyaralóhelyek bővülő kínálata" címszó alatt ismertetve - a különböző típusú fürdőhelyekhez más és más gyógyhatásúk társítása és a gyógymódok differenciált alkalmazása. így váltak bizonyos hegyvidéki helyszínek (a ma már idegenül hangzó „klimatikus gyógyhelyek") és az ott alkalmazott „légkúra" a tóparti, tengerparti és városi fürdők mellett az orvosok által előírt kúra részeivé. Az I 870-es évektől homogén építészeti stílusban, klasszicista ízlés szerint alakították ki a fürdőhelyek épületeit (lásd „A fürdő mint település"). A fürdőtelepülések szerkezetükben is hasonlóságot mutattak: a település szállodáival és fürdőházaival, majd a század végétől elszaporodó magánvilláival a forrás köré épülve ölelte körül a kutat, a gyógysétára kialakított sétányt és az angolparkkal rokon „kurparkot". A kiegyezés idején azonban még nem voltak adottak azok a feltételek, amelyek a gyakran távoli fürdőre utazás kényelmét, egyáltalán lehetőségét biztosították volna. Ezért a közlekedési viszonyok és a közbiztonság javítása (lásd „A fürdőélet rendje" fejezetet), az egyházi és arisztokrata tulajdonban levő fürdők bérbevétele vagy megvásárlása, „polgári hasznosítása" (lásd „Gazdasági kérdések, birtok- és tőkeviszonyok"), valamint a megfelelő ismeretterjesztés, reklámozás (lásd „Ismertetők, kalauzok, reklám") szükségesek voltak a tömeges utazás és nyaralás körülményeinek megteremtéséhez. Amint azt a szerző bevezetőjében is hangsúlyozza, a vendégek részéről a fürdői életet a gyógyulás és szórakozás igényei alakították. E kettős kívánalom kiszolgálására a fürdőhelyek a gyógykúrák és unaloműző programok széles választékával várták a vendégeket: a szórakozási lehetőségeket napközben zenekar és könnyű olvasmányok, heti rendszerességgel megrendezett „táncos összejövetelek", sportprogramok, kirándulások és egyes fürdőhelyeken színház is biztosította (lásd „Kultúra, szórakozás"). „A kúra" című fejezetből megtudhatja az olvasó, hogy a fürdőorvosok hogyan képzelték el az ideális gyógykúrát és hogyan építették fel a dietétikai, ivó-, fürdő- és levegőkúrákból a fürdőhely napirendjét. A fürdő típusától függetlenül minden kúrára egységesen jellemzőek voltak azok az előírások, amelyek a napi időbeosztástól a fürdői szolgáltatások adókötelezettségén (kurtaxa, zenedíj) keresztül a fürdők erkölcsiségére és az illemre felügyelő passzusokat is tartalmaztak. Ezek a szabályok a legtöbb fürdőhelyen társadalmi helyzet szerint megkülönböztetve kísérelték meg a vendégeket besorolni, s ennek megfelelően alakult a díjszabás, illetve jártak a szolgáltatások.