Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

Tabló - Világok között. Leonardo Piasere: Un mondo di mondi. Antropoligia delle culture rom (Prónai Csaba)

sem ennyire drasztikusan, és sohasem tűnnek el véglegesen. Ha nem így írtam volna meg a recenziót, akkor azt mondhatnám, hogy a könyv első fele az általánostól közelít az egyedi felé. A 4. fejezetben - tehát közvetlenül az Lin mondó di mondi tanulmány előtt - Piasere őszinte személyességgel vall saját kutatásairól, amelyek során megtanulta, hogy a mi világunkban több világ van, és azt, hogy mi ezt nem vesszük észre. És éppen emiatt mondja - mind a szöveg elején (53. p.), mind a végén (83. p.) - azt, hogy a cigányok között szerzett etnográfiai és hétköznapi tapasztalatai nem válnak el élesen egymástól. A két „nagy" világot, a cigányt és a nem cigányt, a kutató személye tartja össze. Valójában itt konkrétan három világról van szó, mert a cigány világon belül Piasere beszél mind a horáhánókkal, mind a szlovén romákkal létrejött kapcsolatairól, és azok egymástól igen eltérőek voltak. A 3. fejezetben a cigányok sokfélesége már nem a cigányok világában elmerülő részt vevő megfigyelői, empirikus és induktív szempont szerint fogalmazódik meg, hiszen az értekezés tárgya itt a tudomány szférája, melyet a nem cigányok osztályozási rendszere hozott létre. Nem csoda, ha ebben a cigányok antropológiai kutatása csak mint „láthatatlan gettó" van jelen (40. p.). A nem cigányok által létrehozott „cigány" kategóriába foglalt csoportoknak az összetevők szerinti elemzése eleve lehetetlennek tűnik (42. p.), hiszen azok, akik számára azt kitalálták, egy „másik világban" vannak. A cigányok tehát a tudomány világa számára - ahogy a fejezet címe is mondja - tökéletes anomáliát jelentenek. Ez talán kedvező lehet a szimbólumok szintjén történő vizsgálódások számára, antropológiai szempontból azonban „nehezen emészthetővé" teszi a kérdést (39. p.). A 2. fejezet - amelyben Piasere az olaszországi cigány és nem cigány csoportok közti kapcsolatokat elemzi - szorosan kapcsolódik az előbbiekhez. A szerző szerint „a mindentől elvonatkoztatott »cigany« csak kitalálói fantáziaszüleményeiben létezik" (22. p.). Piasere a könyv első fejezetében fogalmaz a legáltalánosabban, és - hadd mondjam így - a „leggádzsósabb szinten", legalábbis a kötet többi írásához képest. Ebben a cikkben azt a kérdést járja körül, hogy egy állam milyen jogi határokon belül tud egyszerre több különböző etnikum jogi rendszerének eleget tenni. Talán itt vagyunk az egyik legfontosabb kérdés kimondásánál, és lám, amikor a „legmesszebb jutunk", azok, akikért ezt megfogalmazzuk, éppen ekkor kerülnek tőlünk a „legtávolabbra". A „melyik világ a világok lehető legjobbika" és ehhez hasonló típusú kérdések azonban csak a mi szemünk számára teszik nem láthatóvá a cigány kultúrát. Attól az még ott van, és korántsem jelenti azt, hogy akkor ők se látnak minket. Sőt, az Lin mondó di mondi ismeretében szinte biztosak lehetünk az ellenkezőjében: az ő világaikból a mi világaink mindig láthatóak. „A cigányok attól a naptól fogva interkulturálisak, amióta cigányok. Hozzájuk képest az antropológusok újszülöttek" - írja Piasere (I 64- p.).