Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

VÁRI ANDRÁS: Etnikai sztereotípiák a Habsburg Birodalomban a 19. század elején. Szövegek és szerzők

(„gemeiner") embernél. A magyarokat a hunokkal közös ősre visszavezethetőnek tartva, európai megjelenésükkor a hunokhoz hasonlóan borzalmasaknak, kegyetleneknek tartja őket. A magyarnak még a jelenben is a háború a legfőbb szenvedélye, de csak saját hazájáért és fejedelméért háborúzik, „kinek hite szerint mindenével tartozik", idegen hatalmakat nem szolgál. A római mondást („pro patria mori") egyetlen más nép nem érzi át olyan mélyen, mint a magyar. Kiemeli a magyarok természetes erejét, szívességét, feltűnő bátorságát, noha utóbbi főleg akkor érvényesülhet, ha szabadon cselekszik. Ennek megfelelően szívesebben harcol lovon könnyűlovasként, mint gyalog, és a tüzes attakokat jobban szereti, mint a taktikai mozdulatok által szabályozott tüzet. Közvetlenül e katonai virtus után következik a megállapítás: „De a magyar éppoly nagylelkű, mint bátor. Erre a nagylelkűségre minden vonatkozásban építhetünk, noha ez talán némi hiúsággal is párosul, de csak korlátok között. Továbbá éppoly szép, mint jellemző tulajdonságai a vendégszeretet, az egyenesség és az érintkezésben való nyíltszívűség, alakoskodás és színezés nélkül. Egyáltalában, a magyar temperamentuma friss és eleven, amit elárul egész fölépítése, mozgása... minden egyes izmának rugóereje, szapora lépése, heves tánca, gyors, hirtelen döntései. Minden képessége megvan a szellemi művekhez, amint elkezd komolyan foglalkozni velük, és ha a magyarok nem nyújtják e téren azt, mit más nemzetek már nyújtottak, akkor ezért nem mentegethetik magukat a természet mostoha kezével. Mindeme jó és dicséretes tulajdonságok mellett is nem egészen ok nélkül vetik szemére a magyaroknak hiú, heves és fölfortyanós természetüket. A magyarok még a legkomolyabb vállalkozásokban is könnyelműek és akaratosak. Innen ered, hogy nemigen van bennük gazdasági szellem, nem sok hajtja őket az iparkodásra. Cselekedeteikben és házukban kevés a rend. Ugyanakkor nagy hajlamuk van az érzéki szerelemre és az állati szórakozásra." (Uo.) Az idézett autosztereotípiához a legnagyobb reverenciával kell közelednünk. Lebrecht szórakoztató pszichologizálása elvonhatja a figyelmet fontos tanulságokról. Az első, hogy szemben a korábbi földrajzi leírások, az orbis pictus mozaikszerű karakterképeivel, ez a szerző koherens képre törekszik, amelyben az egyes tulajdonságok összefüggnek. A másik, hogy éppen ezt az összefüggést megteremtendő pszichologizál, a körülmények, adottságok, történelmi helyzetek által képzett vagy előhívott, egységbe nem tartozó tulajdonságok helyett egy „karakter" áll elénk. A harmadik, hogy ezt a képet, melyet egy protestáns szász tudós alkotott a magyarokról, pár éven belül átvette vagy újra felfedezte a magyarországi és a közép-európai tudományos közélet. Demian 1804-ban szóról szóra reprodukálja, forrása megadása nélkül (Demian 1804a:42-44), 1807-re pedig ez a leírás Hassel Göttingenben kiadott, az osztrák császárságot bemutató leíró statisztikájában is megtalálható (Hassel I 807:60-68). Más szerző más szavakkal ugyanezt mondja, így például a Lebrechtnél tizenhárom évvel fiatalabb Marienburg és Magda Pál, akik persze szintén evangélikusok, és Marienburg szintén modern északnémet egyetemről (Jéna) hozta statisztikai érdeklődését. Előbbi így ír 181 3-ban: „A magyarok elevenek, sőt tüzesek, harciasak, nagymértékben tisztelet- és pompakedvelők, őszinték, bizalmasak, udvariasak, vendégszeretők, éleselméjűek, bár a kézművekhez nincs nagy hajlandóságuk. A székelyek most már karakterben is magyarok." (Marienburg 1813/2:94-95.) Magda I 8 I 9-ben lényegében csak ismétli (Andrét idézve, de művet meg nem adva) a toposzt, de színezve, tódítva: „Egy európai nemzetnél sem lehet látni... azon kartsu s