Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)
FRAZON ZSÓFIA: Az ördögszövetség mint büntetőügyi igazság és létrehozásának mechanizmusa
összegyűjtött vallomások és terhelő bizonyítékok folyamatosan előrehaladva bűnössé tették, így a bíró már a kínvallatás foganatosítása előtt biztos lehetett bűnösségében. A bíró vallatásra való felkészülésével kapcsolatban a következő tanácsok fogalmazódnak meg: 2. §: „azonkívül az egy, vagy több vétekről (amint azt a bizonyítékok megkívánják) rövid jói átgondolt és megtanácskozott, sorba szedett kérdést fogalmazzon meg [a bíró - F. Zs.], nehogy a nyomorult vádlott a kínvallatásban túl sokáig tartassék" (Praxis Criminalis XXXVII. cikkely). Ez a paragrafus már bújtatottan tartalmazza, hogy a kínvallatás során szó sincs arról, hogy a kérdések és a válaszok egymásra reagálva, fokozatosan bontották volna ki a „történteket". A bíró biztos volt a vádlott bűnösségében, ennek bizonyítására kidolgozott egy forgatókönyvet (feltehetően szakirodalmi segítséggel, illetve tanácskozással), aminek elemeit egyesével a vádlottba diktálta. Ehhez nyújtott segítséget az erőszak fokozatos alkalmazása. Amennyiben ez ténylegesen így zajlott, akkor a hatóság valóban csak egy nyomorult vádlottal állt szemben. De szeretném felhívni a figyelmet az utolsó szavak jelentőségére is, ami szem előtt tartja, hogy a vádlott minél rövidebb ideig szenvedje el a kínzást. Ez a részlet megerősíti azt a nézetet, miszerint a kínvallatás nem egyenlő a féktelen, kontroll nélküli vadsággal és kegyetlenséggel, továbbá az agresszivitás sem alapeleme. Véleményem szerint a kínvallatás nem önmagában hozta létre az igazságot, csak a vádlott szájába adta azt. A beismerő vallomás kicsikarásának így a kínvallatás nem egyedüli eszköze volt, hanem csak egy részlet a beismertetés rendszerében, amelyet több elem együttesen határozott meg. Ezek közé az elemek közé lehet sorolni a titkosságot, a felkészültséget, a gyanút és meggyőződést is. Ezek alkotják a hatalom fegyverkészletét, aminek felvonultatásával a büntetőper során találkozhatunk is. A működést viszont nagymértékben befolyásolhatja az a személy, aki az események irányítója, például oly módon, hogy mennyire biztos a vádlott bűnösségében, mennyire felkészült a kínvallatás foganatosításakor, milyen mértékben irányítja, és milyen mértékben hagyja „kicsúszni" a keze közül az irányítást. 17 A következő paragrafus már ezt a nyomorult vádlott képet erősíti bennünk, akinek mégiscsak vannak jogai, még ha azok csak a legelemibb szintre korlátozódnak is: „a kínvallatás ne ünnepnapon, máskülönben pedig kora reggel és ne ebéd után történjék. Amennyiben nyomós okból kifolyólag délben kell megtartani, a vádlott valamelyes üdítőn kívül, előtte semmit, vagy nagyon kevés ételt és italt kapjon." (Praxis Criminalis XXXVII. cikkely 4. §; Sugár, szerk. I 987:248.) Itt komolyan elgondolkodhatunk, hogy ez a paragrafus kinek az érdekeit is szolgálja végeredményben. A vádlottét, akinek „felkínálja" azt, hogy ne kerüljön nagyon megalázó helyzetbe, miközben a testét kínozzák? A gondoskodó hatalom megnyilvánulása lenne? Vagy a többi szereplő helyzetének figyelembevétele ez, hogy ne kelljen a vádlott vallatása közben a fizikai bántalmazáson kívül még a vádlott testéből távozó anyagokat is szemlélniük? Vagy csak egy egyszerű praktikus tanács mindkét fél érdekeit szem előtt tartva? Erre a kérdésre egyelőre nem tudnék pontos és megalapozott válasszal szolgálni. 18 De itt is megnyilvánulni látom a körültekintő, aprólékosan előrehaladó hatalom „bölcs" tanácsait. A kínvallatás csak ezután vehette kezdetét, méghozzá paradox módon a bíró részéről elhangzó „fenyegetéssel", amely „felkínálta" a kínvallatás foganatosítása alól való szabadulást, az önkéntes vallomás megtételéért cserébe: „a bíró előtte szigorú, de válogatott szavakkal figyelmeztesse [a vádlottat - F. Zs.], hogy bűnét vallja meg, hogy ne adjon okot a kínvallatásra. Ha tehát önként mindent bevall, a kínvallatás f elfüggeszten-
