Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

FRAZON ZSÓFIA: Az ördögszövetség mint büntetőügyi igazság és létrehozásának mechanizmusa

dő. Ha azonban vallomásában [tagadó vallomásában - F. Zs.J csökönyösen megmarad, végül is hozzá kell fogni." (Praxis Criminalis XXXVII. cikkely 4. §; Sugár, szerk. I 987:248.) Tehát a bíró valójában egyezséget ajánlott a vádlottnak. Ha „megkapja" a beismerő vallomást, akkor nincs erőszak, viszont kilátásba helyezte, hogy ha nem „kapja meg", akkor „megszerzi". A bíró arra buzdította a vádlottat, hogy az önkéntes partner szerepét játssza, méghozzá a saját érdekében. Erre vonatkozóan még több kísérlet történt, hiszen a kínzás megkezdése előtt a vádlottat a hóhér levetkőztette, majd megkötözte. Külön figyelmet szenteltek a „gyengék" vallatásakor a pszichológiai hadviselésnek. Ekkor a hóhér is megfenyegette a vádlottat, majd kilátásba helyezte a büntetőeszközök alkalmazását azok megmutatásával és kínzásra való előkészítésükkel (Praxis Criminalis XXXVII. cikkely 6. §, 7. §, 9. §). Ennek a szakasznak valószínűleg volt egy nagyon fontos és tanulságos retorikai szintje, ami újra megerősíti a bíró és adott esetben a hóhér képességeinek befolyásoló hatását. Ez a retorikai szint viszont nem jelenik meg a boszorkányperek forrásanyagában. Nem lehet tudni, mennyi idő alatt zajlott le a fenyegetéssel való vallomáskicsikarás, és azt sem, hogy milyen mélységű retorikai szinten mozgott. Sok esetben még azt sem tudjuk, hogy ténylegesen lejátszódott-e, és ha vallott a vádlott, akkor a kínzás valóban elmaradt-e. Mindent összevetve az egyezség felajánlása mind a bíró, mind a hóhér részéről továbbra is azt a látszatot próbálta kelteni, mintha a vádlottnak hatalma lenne saját sorsa felett, és csak azzal az eshetőséggel nem számolt, hogy a vádlott által tudott „igazság" esetleg a bűn „el nem követésével" egyenlő, ami így nem állt összhangban a bíró biztos tudásával a vádlott bűnösségéről. Ez a rendszer nem engedett teret a „valóban igazság" kiderítésének, hanem az „azé az igazság, akié a hatalom" elvét követte. De nézzük, hogyan folytatódhatott a vallatás abban az esetben, ha a fenyegetés nem bírta vallomásra a vádlottat! Nemcsak a fenyegetés, hanem a kínzás alkalmazása közben is másként viszonyult a hatalom a gyengékhez és az erősekhez. „Altalánosságban, ha a személy erős, vagy igen csökönyös, a kínvallatás nem könnyű formában hajtandó végre, hanem súlyosabb kínzás alkalmazandó, úgy azonban, hogy a köteles mérték megtartandó, és a vádlott az ítélet végéig férfiasságában megmaradjon." „Ha asszonyt és férfit, elesettet és erősét hasonló vétek miatt kelt megkínozni, úgy mindig az asszonnyal, vagy a gyengébbel, vagy azzal kelt elkezdeni, aki hihetően gyorsabban vallja be az igazságot, amelyből a cinkosok gyorsan és végső csigázás nélkül kiderülnek." (Praxis Criminalis XXXVII. cikkely 8. §, II. §.) Itt két dologra szeretném felhívni a figyelmet. Először a gyenge-erős kategorizálásra és ennek boszorkányperek esetében való ellentmondásaira. Nem kizárólagosan, de a fenti idézetből az látszik kirajzolódni, hogy az erős = férfi, gyenge = nő. Ez a megállapítás nem szorul különösebb magyarázatra. Fontos viszont összevetni azzal a ténnyel, hogy Magyarországon a boszorkányperek esetében a bevádoltak között a nők túlsúlya elérte a 90 százalékot (Klaniczay 1 990:266-269). Ilyen módon a fenti szembeállítás gyakorlatilag értelmét veszíti. Másodszor arra a tényre, hogy miként lehet kihasználni a gyengék gyorsabb vallomástételét az igazsághoz való gyorsabb hozzákerüléshez. Ez azt a látszatot próbálja kelteni, hogy a rendszer kíméletes próbál lenni, hogy ne kelljen a „végső csigázás" fegyveréhez nyúlnia. Mindezt nem kívánom teljes egészében elvitatni tőle, már csak azért sem, mert nem ez az első alkalom, amikor a mértékletesség betartása megfogalmazódik. Ehhez szeretnék még egy paragrafust idézni: „Úgy irányítandó [a vallatás - F. Zs.], hogy abban a vétekben, mely testi büntetést nem érdemel, nem súlyos kínzás