Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

FEJŐS ZOLTÁN: A néprajzi gyűjtemények tudományos perspektívái

tosabban a főhatóságtól rendkívüli tárgyvásárlási összeg kérvényezését kezdeményezték) egy általuk kiemelkedő jelentőségűnek tartott tárgyegyüttes beszerzése érdekében. Egy népies stílusban készült múlt század végi polgári ebédlő bútorzatáról és a hozzá tartozó különféle, a népi tárgykultúrát idéző dísztárgyakról van szó, melyek jelenleg egy balatoni nyaralóban találhatók. Az együttest 32 darab bútor és 228 darab dísztárgy képezi, ez utóbbiak zöme kerámia, de van köztük textil, faragás vagy paraszti használatból kikerült mindenféle eredeti tárgy. Az együttes értékét nem vagy nem elsősorban a készítőik), hanem a használó személye és társadalmi állása adja. A bútorok, dísztárgyak többsége egy fővárosi nagypolgár lakását díszítette egykoron. A tulajdonos Jungfer Gyula „császári és királyi udvari műlakatos" volt, a magyarországi művészi lakatosipar megteremtője. Később rokoni kapcsolatok miatt a magyaros ebédlő Dalnoki Miklós Béla vezérezredes, későbbi miniszterelnök balatoni nyaralójába került. A példa ékesen jelzi a szaktudomány megváltozásának egyik irányát. Hol van már az az idő - mondhatnánk amikor a néprajz művelői kizárólag a nép által saját használatra készített tárgyait, a kézműveskultúra termékeit tekintették a néprajz illetékességi körébe tartozónak! Valóban, a hagyományos/történeti népi kultúra más társadalmi körbe való átemelésének, átértelmezésének problémája ma már a néprajz egyik fontos kutatási területe.

5 Ezen a téren igencsak változóak az álláspontok, s annak megítélése sem örök érvényű, hogy az átértelmezés mely mintái tarthatók elfogadhatónak. Egy majd 50 évvel ezelőtti, nem hivatásos néprajzi gyűjtőknek szóló útmutatóban a következő olvasható: „A népi hagyományok ismerete nélkül készültek az úri előszobák »magyaros«, de valójában nem magyar, nem népünk gondolkodását, művészetét kifejező bútorai."

6 Vajon közvetve, akarva-akaratlanul cáfolni vagy dokumentálni akarják ezt a felfogást a szóban forgó tárgyvásárlási javaslat előterjesztői? Akárhogyan is legyen, észre kell venni ugyanakkor, hogy az eset a szakmai szemléletváltásnál tágabb problémára is utal. Ismét az történik, mint például Sárváryjakab esetében, hogy az idő múlása értékké, múzeumi tárggyá teszi a korábban figyelemre nem méltatott, sőt a bevett gyakorlat alapján elutasított tárgyat. Persze a két eset között nem elhanyagolható különbségek is vannak, de a nép, a parasztság és a társadalom más rétegei, osztályai közötti viszonyt mindkettőben a megörökítés szándéka foglalja sajátos egységbe. A tárgyegyüttes múzeumi megvásárlása még nem dőlt el,

7 s a Bátky jelezte „határvillongások" szempontjából feltehető az a kérdés, hogy vajon egy ilyen kollekció melyik múzeum illetékességébe tartozik. A néprajzi, a történeti - azon belül is az úgynevezett „jelenkor-történeti" -, netán az iparművészeti vagy a művészeti muzeológia tárgya? Egy másik tárgycsoport már túl van a jogosultság dilemmájának útvesztőin, új szerzeménnyé vált. Pár olcsó darabról van szó, ami nyilván megkönnyítette a megszokott múzeumi gyűjtőkör tágítását. Terepmunka eredményeként, vásárlással került a Néprajzi Múzeumba a magyarországi krisnások néhány ruhadarabja. A Krisna Tudatú Hívők somogyvámosi központjához tartozó szerzetesi csoporttól sikerült megszerezni három használt, az előírások szerint elégetésre váró szerzetesi öltözéket. Közelebbről az egyházi gyűjteményt fogják gyarapítani, abba az egységbe kerülnek, amely a Néprajzi Múzeum mindössze három évtizede önállósult szakcsoportja, s a korábbi időszak tudományos szempontból senki földjén „hányódó" tárgyait öleli fel. A krisnások ruhadarabjai a magyarókereki templom festett mennyezetkazettái, kolostormunkák, üvegképek, gyertyatartók stb. között kapnak helyet. Ebben az esetben nem közvetlenül a pusz-