Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

FEJŐS ZOLTÁN: A néprajzi gyűjtemények tudományos perspektívái

tulónak érzett tárgyi világ megmentésének szándéka dominál, sokkal inkább egy, a jelenben újnak számító társadalmi jelenség megörökítésének tárgyakban megvalósítható törekvése. A fentebb idézett tudománytörténeti mozaikok és ez a két mai példa egyaránt a néprajzi gyűjtemények történetileg változó távlataira világítanak rá. Nem merítik ki sem az alternatív lehetőségeket, sem az eddigi gyakorlat jellemző, tipikus megoldásait még magyar viszonylatban sem. Kiegészítésként - jelezve a keretek tágításának nálunk még nem vállalt útjait - két külföldi példát is megemlítek. A nemzetközi kitekintés egyúttal arra is szolgál, hogy a néprajzi gyűjtemények lezáratlanságát általános értelemben is érzékeltesse. Magyarországon szinte a századforduló óta mintaként tekintenek a skandináv néprajzi muzeológiára, melynek egyik fellegvárában, a stockholmi Nordiska Museetben tudományos és tárgygyarapítási szempontból egyaránt - a jelek szerint itt ezek egybevágnak -, figyelemmel kísérik a jelenkori társadalmi és kulturális folyamatokat. Az utóbbi évek egyik kiállításán a hajléktalanok életét, tárgyait mutatták be. Megvásárolták hajléktalanok teljes felszerelését, papírdobozokból tákolt utcai hajlékát, elnyűtt, koszos ruhadarabjait, ócska eszközeit, s a legkorszerűbb installációs eljárások alkalmazásával a közönség elé tárták. így a multimédia mellett olyan számítógép vezérelte audiovizuális kiállítási ismertető eszközöket alkalmaztak, melyek meghatározott pontoknál a látogató érkezésére léptek működésbe. A kontraszt tökéletes volt. A teljes kiállított anyagot az utolsó papírfecniig beleltározták, muzeológiailag dokumentálták. Egyetlen dilemma merült fel: a piszok, ami az adott tárgyanyag - akárhogy is nézzük - lényegi sajátja. Mindent fertőtleníteni kellett mind a látogatók, mind a tárgyak későbbi raktározása miatt. Ezt egyesek a hitelesség csorbulásának tartották. Noha a lépés ésszerűségét aligha lehetett vitatni, az mégis kényszerűségnek, megalkuvásnak is tűnt.

8 A másik külföldi példa párizsi. A francia néprajzi múzeum (a Musée National des Arts etTraditions Populaires) I 999-ben kiállítást szentelt a gördeszkának, illetve a benne s általa kifejeződő mai városi ifjúsági szubkultúra több elemének. Játék, sport, helyváltoztatási eszköz - hangzik a kiállítás alcíme (Calogirou -Touché I 999), ám a témából, a gördeszkák sokrétű vizuális jelrendszeréből és használatából kiindulva Michel Colardelle, a múzeum igazgatója még tovább megy. Egy cikkben azt feszegeti, hogy a globalizáció közepette a mai társadalmakban van-e népművészet. Örökzöld téma, legalábbis az elmúlt fél évszázadot tekintve, mondhatnánk, csak most az ezredvégre aktualizálva. írását néhány kimondott-kimondatlan, megütközést kifejező véleményt idézve kezdi: „Micsoda - írja -, gördeszka a Néprajziban? Mi köze van ennek a francia művészetekhez és hagyományokhoz? Önök az amerikai kultúra trójai falovával játszanak!" (Colardelle 1999:231.) Valóban, egy már többször, keleten és nyugaton egyaránt felvetett dilemma mai változatáról van szó, mely azonban a néprajz, a néprajzi gyűjtemények szempontjából nem megkerülhető kérdés. Nem ismertetem a szerző érvelését, mert az eset csak arra szolgál, hogy jelezze: a néprajz nem zárkózhat el a mai társadalmak nem intézményesült kulturális viszonyainak értelmezésétől, így például - jobb szó híján - a tömegkultúra jelenségeit sem hagyhatja figyelmen kívül. Többek között azért sem, mert az esztétikum, a csoportképződés és azonosságtudat, a nemzeti kultúra - valamint az ahhoz való viszony - megismerése bevett vizsgálati területei közé tartozik jószerével a kezdetek óta, noha ezeket a kérdéseket nem mindig ilyen kifejezésekkel tették föl.