Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)
VÁRI ANDRÁS: Etnikai sztereotípiák a Habsburg Birodalomban a 19. század elején. Szövegek és szerzők
ségét, áttér az asszonyokra, akik vásznat szőnek. „A váci vásárokon a sok cérnát, vásznat és a számos megvarrott fejér ruhát a palóc asszonyok árulják. Sőt a gyapjút is megfonják és megszövik ruhának férfiaik számára. Gyertya helyett közönségesen fáklya a viágítójok; - a cser és másféle szálkás fát vékonyra felhasogatják és azt amidőn jól kiszáradott, erre a végre használják. Ezek valóságos jelei a nép munkásságának és takarékosságának, s el is lehet ezek szerént gondolni, hogy illymódon a pénzkiadásra a lakosoknak kevesebb alkalmatosságok vagyon." (Szeder 1985:1 37.) Ahogy a leírás mutatja, a szorgalom, az iparkodás, a felhalmozás és a beosztással élés az elemei a helyes gazdálkodás sztereotípiájának, nem tartozéka viszont e sztereotípiának a profit, a piacon elért haszon, sőt továbbra is ott van mind a parasztok, mind Szeder fejében a piactól való függetlenség ideálja, a készpénz kímélése, a kiadások kerülése formájában. Fontos ez az emlékeztető, hogy ne tágítsuk ki a polgárosodás etnikai sztereotípiákban megbújó ideálját a kapitalizmus felé. Egyetlen, a rendezett, „polgárias" gazdálkodási magatartásról szóló sztereotípiával sem találkoztam, ahol ilyen tágítás vagy tágulás szemlélhető lett volna. Az etnikai sztereotípiák elemeinek ilyen bokrosodása, kiteljesedése másrészt azt is jelenti, hogy a képpé vagy szentenciává sűrített magatartási kánon tárgyiasul, abban az értelemben, hogy tanulható vagy legalábbis tanulhatónak látszik. A „jó nép" lényegének ilyen átadható-átvehető csomagba pakolása fölveti a kérdést, hogy ki viszi el a csomagot, mi lesz a tökéletesedés normáinak vehiculumal A kérdést már korábban a felvilágosodás is feltette; válasza, mint láttuk, a nevelés, különösen pedig az anyanyelvi nevelés volt. Kazinczy ezt így fogalmazta meg még iskolafelügyelő korában, a német oktatási nyelvre vonatkoztatva (Pallós I 944:3 1-34). A német vehiculumot a Ferenc császár idején beállt reakció azonban még kevésbé tette vonzóvá az itt tárgyalt polgári nyilvánosság számára, mint amilyen az a Józsefi nyelvpolitika idején volt. Bár erre az összbirodalmi szempontú németesítésre válaszul a magyar rendi közvélemény eljutott az országos politikai élet magyar nyelvű intézésének követeléséig, az 1800-1 820-as években a szerzők nagy többsége még egyfajta kisnépi internacionalizmusnak a híve. Ezen nem csak a magyarok és az egyes nem magyar etnikumok nyelvhasználatának egyenjogúságát kell érteni, mint például 18 19-ben Magdánál: gyomromból utálom azt a büszke nationalizmust, mely darabokra szaggatja Magyar Országot... Azért tehát, hogy Magyar Országban sokan beszélünk németül és tótul, nem Német és Cseh, hanem Magyar Országnak vagyunk Polgárai. Szabad legyen a Magyar Polgárnak szint úgy mint deákul, tótul és németül ön tetszése szerint beszélni és írni is. De ha a született magyar nem szégyelli megtanulni a tót és német nyelvet, s azzal élni, a tót, a német se szégyenlje a magyar nyelvet megtanulni..." (Magda 1819.) Idetartozik azonban a nem német népek kulturális haladásával való együttérzés is, annak fonákjaként a német nyelv és kultúra visszaszorulása feletti örvendezés. A szlovák anyanyelvű, lutheránus, német kultúrájú és nagyobbrészt németül író magyar nemes, Johann von Csaplovics, akivel kapcsolatban az őt az 1840-es években - tehát munkássága igen késői szakaszában - magyar oldalról ért támadásokat kritikátlanul átvevő utókor „németesítő" szimpátiákat emleget, határozottan ide sorolandó (Csaplovics 1822:59-63). Csaploviccsal egy bizonyos irányban elérte határát a nemzetkarakterisztikus képek pszichologizáló kiszínezése, hiszen nem „a tótról" vagy „az oláhról" ad képet, hanem a
