Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

VÁRI ANDRÁS: Etnikai sztereotípiák a Habsburg Birodalomban a 19. század elején. Szövegek és szerzők

szortírozni kezdenénk a szerzőket, a diplomatika professzorátusát és a magyar nemességet megnyerő Schwartnert vagy a műveiben terjedelmes történeti és közjogi „hordalékot görgető" magyar nemes Szirmayt például a rendi, a mineralógus Bredetzkyt az állami sarokba szorítva, próbáljuk meg mégis inkább a német társadalomtörténet mintájára elképzelni őket. Ebben az esetben a fejedelmi hatalom modern állammá alakulása és a rendiség modernizálódása egyaránt részei a polgári nyilvánosság kialakulási folyamatának. A szerzők részei a „gebildete Stände", a „művelt rendek" képződményének, amelybe akkor is bevesznek valakit, ha az apja templomszolga volt, de a műveltsége, „humanitása" odasorolja. Ez a rendi módon elkülönülő, de nem egyik vagy másik hagyományos, történeti rendi szegmentumokból származó sajátos presztízscsoport, weberi értelemben vett rend tehát egy nem hagyományos minőségi követelmény alapján áll össze. Ám ez az új követelmény, a műveltség viszont se nem pusztán ismeretanyag, sem pedig ízlésközösség, hanem egy olyan kommunikatív gyakorlat, amely mindenekfelett a társadalmi viszonyoknak a közjó, közboldogság szempontjából racionális átalakításának, fejlesztésének érvelő mérlegelését jelenti. Az értelmiség a közjó szakembergárdája, és mivel mérlegelő, érvelő „diskurzusa" egyaránt célozza az összes, a köz szempontjából releváns intézményt, bizony egyaránt állást foglal az állami intézményekkel, sőt konkrét politikai döntésekkel, valamint a rendi szerkezettel és a magát ebben a szerkezetben otthon érző közönség tökéletlenségeivel szemben is, csakúgy mint ezer más problémával szemben, az alkoholizmustói a tetszhalottak feltámasztásáig (Bödeker I 989). De azért a konkrét viszonyok között csak óvatosan kritizált. Az értelmiségi lét újratermeléséhez megfelelő személyes jövedelem, biztonság, tekintély és persze nyilvános fórumok és publikációs csatornák kellettek. A közönség éppúgy, mint az akár állami, akár rendi intézmények Góliátok voltak a racionális megfontolás, okoskodás parittyájával felszerelt értelmiségi Dávidokkal szemben. Mi a megoldás? Az értelmiség egyes részei éppen ebben a korban, a 18. században kezdték próbálgatni sajátos taktikájukat: a professzionaiizációt. Ez azt a kísérletet jelenti, hogy egy különleges tudást, kompetenciát oly módon próbálnak a közönségnek vagy intézményeknek a rendelkezésére bocsátani, hogy annak sajátos voltáról, rendkívüli fontosságáról megrendelőiket meggyőzve, a tudásukat igénylőkkel szemben több-kevesebb sikerrel monopolpozíciót építenek ki. Ez nyilván nem mindenféle tudás birtokosának sikerülhet, a halaszthatatlanul sürgős szükségletek kielégítői, például a doktorok előnyben vannak. A taktika elemei azonban közösek a különböző szakmáknál. Egységesítik az alkalmazott tudás paradigmáját, és sarlatánságnak bélyegzik a rivális tudáskorpuszok alkalmazását és az azokat megalapozó paradigmákat. Ezt az uralkodóvá váló, egységesített tudásanyagot formalizált képzés keretében nyújtják, és vagy állami felhatalmazást nyerve, vagy anélkül, de elfogadtatják tudásuk potenciális megrendelőivel, hogy csak az előírt képzési utat végigjárt, szakmai végzettséggel rendelkező „szakember" jogosult és képes az adott paradigma kereteiben „tudományos" alapokon álló szolgáltatásra. Más taktikai elemek is vannak, de ezek a legfontosabbak, és az utolsó mozzanat kivételével a statisztikára is alkalmazhatók. A göttingeni leíró statisztika kialakulása, a numerikus módszerek betörése az első fontos állomása a paradigma egységesülésének, formalizálódásának. De már a quatelet-i második nagy forradalomig tartó korszakban is (kb. az I 860-as évekig), ha a matematikai statisztikai elemző módszerek alkalmazása nem is igen haladt, viszont na-