Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

VÁRI ANDRÁS: Etnikai sztereotípiák a Habsburg Birodalomban a 19. század elején. Szövegek és szerzők

gyon megváltozott a műveken belül a társadalmat számszerű adatokkal leíró részek aránya a tisztán narratív részekhez képest az előbbi javára. Ez nálunk is így volt, elég csak összehasonlítani Schwartnert Fényessel. A statisztikai professzúrák és a birodalmi statisztikai hivatal voltak a bázisai ennek a folyamatnak, de ez iránt a tudásfajta iránt részben csak periodikus kereslet mutatkozott (nagy állami összeírások), részben nem sikerült még kiépíteni a módszertani monopóliumot, a „statisztikát a statisztikustól" elv maradéktalan érvényesülését. Itt is beszélhetünk tehát professzionalizációról, de ez egyelőre sem Schwartner, sem Magda, sem Fényes nemzedékében nem oldotta meg az értelmiségi érvényesülés problémáit. És ha ez a viszonylag ezoterikus módszertannal élő, szakmásodás felé tendáló statisztikuscsoport nem tud megoldást a problémára, a földrajz és régiségtan (Bartholomaeides, Lebrecht), a régi „egyetemi statisztika" (Szirmay) vagy a moralizáló útleírások és úti jegyzetek (Kratter, Bredetzky 1803a; 1803b) műfajának képviselői nyilván még annyira sem juthattak, mint a professzionalizálódó statisztikáé. Az azért feltűnő, hogy a különböző műfajokban és a polgári nyilvánosságban nagyon különböző helyet elfoglaló szerzőcsoportoknál egyaránt megtaláljuk az etnikai sztereotípiák csokrát, nemritkán éppen a szomszéd kertjéből szedve. Azt a gondolatot is sugallhatja ez, hogy az etnikai sztereotípiák egyrészt tükrözik és metaforikusán sűrítik a polgári átalakulás programját a már fent kifejtett elemek hangsúlyozásával, bíráló vagy dicsérő kiemelésével, másrészt talán szolgálhatnak emellett speciális értelmiségi rétegérdeket is. Hogyan? Noha a későbbi fejlődés csak a numerikus statisztikai módszereket mutatta alkalmasnak arra, hogy rájuk professzionalizációs stratégia épüljön, a tények pontos leírásának és a némileg meseszerű „nemzetkarakterológiai" toposzoknak a kettőssége az összes itt bemutatott szerzőnél és műfajban megvan. A nemzetkarakterológiákat igyekeztem bemutatni, annak rövid megemlítésével azonban még adós vagyok, hogy a leíró statisztikán kívül a többi, itt forrásul használt műfaj, a földrajzkönyvek, régi típusú, „egyetemi" statisztikák és a topográfiai lexikonok és gyűjtemények miféle pontos, tudományoskodó információkat kínálhattak a társadalmi viszonyok számszerű jellemzésén kívül? Ilyenek voltak elsősorban a földrajzi adatok. A földrajzi helymeghatározások, illetve azok helyessége ekkor nemcsak a szakmai, de a szélesebb nyilvánosság számára is érdekes téma volt. Ennek volt térképészeti jelentősége, ami a hadseregek mozgatására éppúgy kihatott, mint a vízszabályozásra. Ugyanígy legalábbis a praktikus felhasználhatóság ígéretével kecsegtettek a mineralógiai leírások. Már meglepőbb a hegységek és barlangok adatainak és pontos helyrajzi leírásának az egykorúak számára érdekfeszítő jellege. Alig hihető, hogy a Tátra csúcsainak megmászási útvonalai vagy a Baradla-barlang pontos leírása az egykorúak számára valamilyen praktikus, katonai vagy gazdasági haszonnal kecsegtetett volna (Bredetzky 1807). Ennek nyilván inkább szimbolikus jelentősége volt, az olvasókat nyilván lelkesítette az, hogy a vén kontinens legmagasabb csúcsait és föld alatti barlangjait egyaránt bevilágítja a tudomány fénye. A pontos adatok megállapításának és közlésének, legyen az akár népességszám, akár egy hegycsúcs magassága, nyilván az az önmagán túli üzenete, hogy a világ megismerhető, ergo ellenőrizhető, hála a tudós fáradságának. De mi a rejtett, a tartalmakon túli üzenete a sok színes sztereotip képnek, a vendégszerető magyartól a „svábok ocsmányan tenyésző salakjáig"? Szerintem ez az előbbi üzenet komplementere. Ha ott meg-