Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

VÁRI ANDRÁS: Etnikai sztereotípiák a Habsburg Birodalomban a 19. század elején. Szövegek és szerzők

mázasának a laicizálódás? Amit mellesleg nem könnyű nyomon követni, hiszen - legalábbis az itt vizsgált szerzők - oda-vissza lépegetnek papi, oktatási és egyéb állásaik között. Elcsodálkozhat az ember azon is, hogy ebben a koncepcióban milyen egyértelműen meghatározza az anyanyelv a valamely néphez való tartozást, sőt a nemzeti kötődést. H. Balázs Éva Berzeviczy-monográfiájában az itt vizsgált csoporthoz hasonló, noha magasabb státusú (Schwartner, Magda, Bartholomaeides polgári származásúak voltak, csak Szirmay volt nemes) Berzeviczy-rokonságról ugyanebből a korból a funkcionális többnyelvűséget állapította meg, a konyha, a templom, a helyi politika eltérő nyelveit (H. Balázs I 967:22). Sőt egy különösen vonzó példán, Berzeviczy anyjának családjában (Horváth Stansith) ugyanazon a családon belül nemek szerint eltérő nyelvhasználatot állapít meg, tehát a férfiak egymás közt választékos magyar nyelven érintkeznek, a nők német dialektust használnak (H. Balázs I 967:24-25). Ha a gyermekek anyanyelv mellett „apanyelvet" is tanulnak, és a fiúk apjuk, a lányok anyjuk nyelvét követik, akkor legalábbis a Szepességben, de talán a Felvidék más részein sem lenne egyszerű dolog a nemzeti hovatartozást nyelvhasználat alapján megállapítani. Végezetül az sem egyértelmű, hogy az őstörténeti kérdésekben való állásfoglaláshoz fűzhetők-e olyan messzemenő következtetések, mint aztTarnai reméli, hiszen például az itt tárgyalt statisztikai szerzők nagyobb része elfogadja a románok római eredetét, de magukat a románokat nem tudja elfogadni. Az is lehet azonban, hogy nem rendi eredete vagy a rendi-konfesszionális kötődés elvesztése és nem is az alakuló államhoz fűződő viszony alapján kapcsoljuk egybe, minősítjük társadalomszerkezeti szempontból a szerzők csoportját. Saját értelmiségi tevékenységük is besorolja őket, ha e tevékenységben tudunk új minőséget mutatni. Ez pedig nem nehéz, az értelmiségi tevékenység immanens viszonya a polgári nyilvánosság létrejöttéhez elméletileg jól feltárt (Habermas 1971), sőt az új típusú, a polgári nyilvánosság intézményeit működtető értelmiség történeti kialakulására is már rég megszülettek a vizsgálatok (Gerth 1976). A szerzők aktív részvétele az új, polgári típusú nyilvánosságban szintén jól feltárt fejezet, a fontosabb adatokat az életrajzokban is megtaláljuk. Nehézségeket csak a konzekvenciák levonása okoz. Ugyan a kulturális attribútumokat a német társadalomtörténet a formálódó polgárság legerősebb kritériumának tartja, így ott nem kérdés, hogy a magyar szemmel tarka-barka eredetű értelmiség igenis összefogható „Bildungsbürgertum" vagy más hasonló címke alatt, nálunk ezt a fogalomhasználatot és társadalmi helykijelölést mégis nehéz követni. Egyrészt a rendi társadalomszerkezeti elv tartósnak látszó ereje miatt, másrészt a rendiségből kiesőket vagy kilépőket magához vonzó alternatív elv, az idegen állam különösen a jozefinista periódusban szembetűnő idegensége és modernsége miatt. Ez a polarizáció, bármi is indokolja más összefüggésekben, az itt vizsgált probléma szempontjából nagyon steril, hiszen minden értelmiségi tevékenységet, ami eredeti társadalmi helyén, kontextusában zajlik, rendiesnek, mindent, ami attól eltávolodik vagy egyenesen transzkontextuális értelmiségi tevékenység, állami jellegűnek fog tekinteni. Jog és jogász Magyarországon tehát rendies lesz, „nemesi" jellegű, akármi is legyen a jogász tevékenységének és az általa alkalmazott tudásnak a tartalmi jellemzője, vagy a jogász alkalmazójának vagy megbízójának minősége, a megbízó és a megbízott kapcsolatának minőségéről már nem is beszélve. Ugyanebben a poláris fénytörésben minden, ami technikai ismeret, mérnökség a fenti szempontok figyelmen kívül hagyásával az állami pólusra kerül. Ahelyett, hogy