Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)
VÁRI ANDRÁS: Etnikai sztereotípiák a Habsburg Birodalomban a 19. század elején. Szövegek és szerzők
bi táj és országrész, melyeknek lakosaiban a birodalmat képletesen (mint leíró statisztikusok) vagy szó szerint (utazók, térképészek) feltáró értelmiségiek csak egy „lesser breed without the law" (R. Kipling) variációit láthatták. A „törvény nélkül élő csekélyebb fajok" képviselői nem egyforma erővel tudtak visszafelelni ennek a tudós kórusnak. A roánok érdekében talán, ha egy-két elszigetelt hang megszólalt. G. úr Erdélyből visszautasította Schwartner túlzásait és gonoszabb szavait, rámutatva, hogy például ha a románok a „rómaiak korcsai", úgy korcsok a franciák és olaszok is (G. 1812). A két legfontosabb dologban azonban gyenge védelmet ad csak: a dologtalanság vádját azzal próbálta hárítani, hogy egyrészt a marhatartást is a „több verítékkel járó munkák" közé sorolta, másrészt az általános földhiányra mint a mezei szorgalom akadályára hivatkozott, harmadrészt utalt a szükséges oktatás hiányára. Ám az erőszakosság, zabolátlanság, bosszúszomj vádjait lényegében sehogy nem tudta megfelelni. G. úr azonban rátalált az ellenszerre, amikor a románok babonáig menő vallásos „vakbuzgóságát" mentegette: nem hivatkozott mentő körülményekre, összefüggésekre, és nem próbálta meg a lépték helyességét, a vélt bűnök súlyosságát vitatni, az elítélés szigorúságával szemben méltányosságra hivatkozni, hanem egyenesen elismerve a vád által hivatkozott jellemvonást, ripsz-ropsz átminősítette azt pozitívvá. A vakbuzgóság áll, mondta, de az őszinte buzgóság, még ha együgyű is, jobb, mint a tudománnyal teljes indifferentizmus. Ezt a megoldást megtaláljuk a magyarok leírásainak egy részében, ahol a vadságból vitézség lesz, az önkontroll hiányából büszke hevesség, stb. „Vegyes" kultúrájú és identitású értelmiségiek ilyen megbocsátó álláspontját nyilván motiválhatta a magyar rendiség politikai ereje, illetve az 1800-as évektől a magyar kulturális élet kezdődő modernizálódása is. Az átértelmezést azonban megkönnyítette a sztereotípiák kettős, programadó és verbuváló funkciója is. Mikor ugyanis a leírások egy polgári társadalom ideáljával szembesítve a népeket azt mérlegelik, melyik nép mennyiben képes és hajlandó azt megvalósítani, akkor egy vállakózás, „projekt" lehetséges résztvevőit szűrik, méregetik. Mikor azonban minden népet expressis verbis mint változásra képeset mutatnak be, másrészt legalábbis egyes népek tényleges távolságát a civilizációs ideáltól nyelvi eszközökkel kisebbítik, a különbségeket szépítgetik, a belépés nehézségét kisebbnek tüntetik fel, akkor egyben a vállalkozáshoz való csatlakozásra is noszogatnak. A két funkció egybetartozik, egyszerre kell jelentkezésre biztatni és a jelentkezőket szelektálni. Az ideáltípus és a civilizálódásra képtelen ellenideál között tehát mindig szükség van az átmeneti típusokra is. Az etnikai sztereotípiákat tehát egymásra vonatkoztatva alkották meg, és azok egymáshoz viszonyítva változtak, vagyis dinamikus rendszert alkottak. Némileg ellentmondva kiinduló feltevésünknek, hogy a sztereotípiáknak reális orientáló szerepük is van, azt lehetne mondani, hogy itt egy sor kialakult szerep keresi gazdáját, azokat a kulturálisetnikai csoportokat, amelyek sikeresen tudják megtestesíteni a civilizálódási folyamattal kapcsolatban lehetséges álláspontokat. Azt, hogy a civilizációban való haladottság vagy az attól való elmaradottság nem objektív pozíciókat jelöl, hanem attól is függ, melyik másik csoporthoz viszonyítunk, példázhatja Demian leírása a csehekről. Önmagukban a csehek elég jó jegyeket kapnak a
