Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

VÁRI ANDRÁS: Etnikai sztereotípiák a Habsburg Birodalomban a 19. század elején. Szövegek és szerzők

A „Naturmensch" figurája, különösen annak a románokra húzott fazonja készült a legállandóbb anyagból, a „németnél" szintén általános a fenti sztereotípia: „A Sváboknak salakja még csak a Magyar vérrel öszve nem elegyedik, gyenge szabású, kedvetlen képű, fejérvagy veres hajú, irigy, félénk, fösvény, tátott szájú, az asszonyi neme ocsmány, de igen tenyésző..." (Szirmay 1809-1810/1:10.) A szélső pólusokat képviselő sztereotípiák áthagyományozódásának vizsgálata helyett azonban most fordítsuk figyelmünket a közbülső típusokra! Az átdefiniálás: kooptálás a civilizáltak törzsébe Már az eddigiekben is megfigyelhettük a magyarok és a vadembereket megjelenítő románok, illetve horvátok képének kettéválását. Hogy kell ezt minősíteni? Arról van-e szó, hogy egyrészt a szerzőknek a magyarokról az 16-1 7. századi magyarországi háborúskodások alatt Európában kialakult képet kell alapnak venni, másrészt autosztereotípiáról lévén szó, lelkük vonzódását követve szépítgetik a magyar jegyeket, a többiek, a harcos hajdúk, rabló betyárok, rideg erdei-pusztai népek pedig megmaradnak feketének? Vagy másról is szó lehet? Az utóbbi mellett szól az erőfeszítés, amellyel a vademberek képét pszichológiailag is kidolgozzák, továbbá a nyilvánvaló inkongruencia, amellyel elismerik például a románok rómaiaktól származását, e nemzet „előkelő ágyból nemzését", ugyanakkor, amikor sötét és elítélő képet adnak napjaik románjairól. Az sem magától értetődő, hogy milyen értelemben tekinthetjük a fenti szerzők szövegeit autosztereotípiáknak, illetve hogy kinek az önképei ezek, hiszen a szerzőknél mind a nyelvhasználat, mind a politikai-kulturális identitás többrétegű volt. Otthon nagyobbrészt német, kisebbrészt szlovák dialektust beszéltek, iskoláikat latinul végezték, tudományos műveiket általában német nyelven alkották, ahogy a közülük állami vagy magánhivatalban szolgálók számára is a német volt a Qeschäftssprache, de büszkén viselték magyar nemességüket is, vagy erősen vágytak rá. Ami számomra a legfontosabbnak tűnik, hogy ez a jozefinista generáció egyszerre próbált tagja maradni a felvilágosodás internacionalista áramlatának, és lelkesen patronálta a művelődés demokratizálását, ami a későbbi nemzeti nyelvek kultiválását jelentette. Nem meggyőző németként, szlovákként vagy magyarként elkönyvelni őket, identitásuk egyik rétegét kijátszva a másik ellen. A szövegek tehát nem autosztereotípia voltuk miatt szépítik a magyarokat. Ha egyáltalán autosztereotípiáról beszélhetünk, akkor a „német" képével kapcsolatban tehetnénk ezt. Ám ott is láttuk, hogy egyrészt nem egyszerűen indokolatlan vagy túl merész átalánosításokat, hanem programot, a valóságba beiekivant elemeket is tartalmaz a meglehetősen egységes kép. A program célja a pallérozódás, a „polgári társadalom" megvalósítása. Elemei többek között az egységes jog alá rendezett társadalmi viszonyok, melyeknek megfelelői az egyes emberek személyiségében az ellenőrzött szenvedélyek, az önuralom által kiszámítható, „szabályozott" és pacifikált érintkezési formák. Ezt egészítik ki és erősítik a folyamatos, egyenletes munkavégzés, a beosztással élő fogyasztás, a tartalékoló és akkumuláló gazdasági magatartás normái. Ez a polgár sztereotípiája, és csak annyiban német, amennyiben a hazai felvidéki és erdélyi szász városokból kirajzott értelmiségiek szemében a szülőváros típusa inkább képes civilizációt építeni, mint a töb-