Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)
VÁRI ANDRÁS: Etnikai sztereotípiák a Habsburg Birodalomban a 19. század elején. Szövegek és szerzők
A program teljes egészében a szembeállításokon, kontrasztokon keresztül bomlik ki legjobban. Minden korabeli szerző felfedezi magának a vadembereket, ám nem perzsák és nem huronok, akikkel itt a pozitív programelemeket hordozó etnikumok szembesülnek, hanem a vad Kelet fiai. Schwartner például így látja a románokat: „Igénytelenség munkátlansággal párosítva, tűrőképesség bosszúvággyal párban, babona, egészséges erkölcs nélkül - ezek a főbb erényei és bűnei ennek az emberiség történetében, illetve a magyar statisztikában [azaz államtudományban -V A.] nem jelentéktelen szerepet játszó népnek... Érdemes elnézni az oláhot, amint kunyhójában, szilvás- vagy tengeriskertjében elnyúlva, asszonya által kukoricalisztből hamuban sütött pogácsát majszolja, vagy ahogy pálinkával teli tökhéjjal kezében Cézár ésTraianus tetteibe ártja magát. Megfigyelhető így, milyen gondtalanul tekint a jövőbe, mennyire átengedi a ház minden gondját fáradhatatlanul dolgozó, magát saját ügyességéből tarkán, többféleképpen is csinosító oláh nőnek. Nem is kell sokáig az oláhok között időzni ahhoz, hogy sok olyasmire fölfigyeljünk, mely a távoli égtájak népeivel való hasonlóságra, és a kultúra ezen népekkel azonos fokára mutat. Igénytelenségük... gyors szaporodásuk legfőbb segítője." (Schwartner 1809-181 1/1:135-136.) Schwartner távolról sem állt egyedül fenti nézeteivel, Lebrecht szerint a románok „egy egészen sajátos emberfaj... Sokat találni köztük, kik a külső formán kívül szinte semmi emberivel nem rendelkeznek. Egy megmagyarázhatatlan makacsság szinte egyáltalán nem engedi kulturálódni őket. Józan észnek és veleszületett értelemnek kell mindazt pótolnia, amit más népeknél az iskolák és nevelés nyújtanak. Az ország többi nemzetével szembeni közös gyanakvásuk és közös ragaszkodásuk az áthagyományozott szokásokhoz és erkölcsökhöz testvéri kötelékkel köti össze és egyesíti őket a mindenki más elleni gyűlöletben. Emiatt az erre a népre sajátosan jellemző beállítódás miatt nincs is aztán semmi borzasztóbb, mint egy megsértett és fölizgatott oláh. Megjegyzi magának, és bár simul, csúszik-mászik, ha túlerőt lát, kinézi magának az alkalmat, sötétben les, és semmit nem hagy bosszúlatlan, amit megbosszulhat, és bosszúja mindig borzalommá fajul [„artet immer in Grausamkeiten aus"]. (Lebrecht 1792:86-88.) Lebrecht szerint az „oláhok" évi védelmi pénzeket szednek a lelkészektől, annak fejében, hogy eltekintenek marhájuk elhajtásától vagy portájuk fölperzselésétől. Lebrecht bosszúképe és a Schwartner-szöveg utalása alapján azt is lehet hinni, hogy a románok képét az I 784I 785-ös Horia-Closca-lázadás szörnyű élményei sötétítették így el. Ez lehet, hogy így van, de más is belejátszhat. 7 Össze lehet a románok sztereotípiáját hasonlítani a korábbi sztereotípiákkal és más népek egykorú képeivel, valamint egykorú életkörülményeikkel, gazdálkodásukkal, a fel sőbbségek szemszögéből a forrásokban megörökített közösségi rendjükkel. Ez kulcsot adhat talán a sötét kép keletkezésének megértéséhez. Először is látni kell, hogy a régi katona- és nemesképen is jellemző vonás volt az erőszakosság, vadság, a fejszét lendítő román közös töröl ered a paripáját ugrató vitéz magyar daliával. A közös tőről csak későn ágaztak el: Bertalanffi magyar és román országlakosát I 757-ben egyaránt szenvedélyei viszik: „A népe közönségesen erős, épp, szép, és eleitől fogva vitézségre formáltatott termetű,: negédes, nagyra vágyakozó, tisztelet, és czifraság szerető; gyanús, könnyű haragú, boszszú állást kivánó, jó elméű (!), gazdaság, s-mezei munkát üző; de midőn külömbb-külömbb-féle idegen mesterségekre is nem veti magát, a miatt idegenektől vásárolván, azokat gazdagíttya, magát, és a maga értékét
