Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

VÁRI ANDRÁS: Etnikai sztereotípiák a Habsburg Birodalomban a 19. század elején. Szövegek és szerzők

azonban elfogyattya." (Bertalanffi I 757:738.) „Oláhország" lakosai ezek a bosszúállást kívánó, cifrálkodást kedvelő hirtelenharagúak? Nem, ezek magyarok. „Az Oláhok jó elméjűek, erős és vitéz természetűek, furtsák, tsalárdok, és nagy szegénységekben is víg kedvűek..." (Bertalanffi I 757:753.) Az ütésre kész népek haragjai tehát csak a század végén váltak botránykővé. Nem hiszem ugyanis, hogy Bertalanffi és Lebrecht szövegei között kultúrkörük vagy tapasztalati világuk különbségei okoztak volna ekkora eltérést. Inkább az erőszakkal kapcsolatos egykorú nézetek változásában keresném az okokat. Egyrészt a civilizáció előrehaladásával divatja múlt annak a magatartásnak, mely az erőszakra való készséget fitogtatja, és az erőszak eszközeit, a fegyvereket rituálisan közszemlére téve hordja. A szász Hofmannsegg gróf I 794-ben nagyon megütközött azon, hogy a magyar nemesek karddal és sarkantyúval táncolnak a bálban, de már regisztrálhatta a szokás visszaszorulását is, „mert maguk is kellemetlennek találják" (Berkeszi 1887:80). Mivel a civilizáltság, legalábbis ebben a vonatkozásban, a pacifikált megjelenést és magatartást tekintve a lesüllyedő kultúrjavak közé tartozhat, így nyugatról keletre és fentről lefele terjedvén természetesen csak később érhet a román félnemesekhez. Másrészt van a dolognak egy gazdaságtörténeti vonatkozása is. Ez röviden annyi, hogy állam, a nagybirtok, az egyház, a város a „rendes" parasztot szerette, amelyik falu jellegű településeken, nyomásokra osztott határban szemtermelést folytatott. Őket lehetett ugyanis regisztrálni, ellenőrizni, adóztatni, csak itt tudott a felsőbbségek közös, örök ambíciója megvalósulni. A „rendetlenül" települt vagy éppen helyváltoztató, erdőn vagy vízjárta területeken élő, azokon állatot tartó, az extenzív gazdálkodást irtásokon, gorondokon, ház közül folytatott kertszerű termeléssel vagy éppen szőlőműveléssel kombináló termelőket igen nehéz volt kontrollálni. Ugyanakkor a pásztorélet, de az erdei emberek, pákászok és a többi „nem paraszt" élete is persze másként zajlott, mint a rendtartó falvakban lakó közösségeké. Noha vélhetően mind a magyarok, mind a románok nagyrészt „rendes" jobbágyfalvakban lakhattak, a Mária Terézia-féle kilenc kérdőpont színes képet ad a sokféle, a gazdasági és társadalmi modelltől eltérő helységről. Az I 790-es évek kezdődő gabonakonjunktúrájában azután megnőtt a gabonatermelő falu és az erdei-vízi világ kontrasztja. Erre épült rá a rendet ismerő és a vad népek szembeállítása. De nemcsak az „oláhok" kerültek a vadak pólusára, hanem például a katolikus Horvátország népe is, noha hozzá a század közepén még nagy remények fűződtek, mivel „erős természetű; s ugyan melly jó keresztyén, olly jó vitéz-is; s ha az Uskoki névű Dalmatzia-béli néppel meg-egyesül, nem kevés galyibát tehet a töröknek..." (Bertalanffi 1757:769). A horvátokról mint vademberekről Demian adott hírt. Demian gátlástalanul vett át másoktól változtatás nélkül, ám a határőrvidéken maga is dolgozott a katonai statisztikai felvételeknél, így a határőrvidék leírása munkájában egész más jellegű, mint a többi kötet. A lakosokról így ír: „Általában véve a károlyvárosi generálátus lakója nyers és műveletlen, mivel egész fizikai és erkölcsi nevelése ma még egészen a természet műve." (Demian 1806:48.) Ennek szemléltetésére meglepő módon a nők segítség nélküli szülését hozza fel. E vademberek, ha nem is oly fenyegetőek, mint a románok, de a természetes jóságtól is messze állnak: „A határőr erkölcsi karaktere a jó és a rossz keveréke. A pazarlásig adakozó, nagylelkű, tudásvágyó, tanulékony, a bajban tűrő és kitartó. [...] Különösen vendégszeretete rendkívüli. [...] Ezzel szemben legnagyobb bűnei ellenállha-