Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

VÁRI ANDRÁS: Etnikai sztereotípiák a Habsburg Birodalomban a 19. század elején. Szövegek és szerzők

persze felveti a kérdést, hogy miért nem a hasonló fázisban lévő Közép-Európa egésze a vizsgálat tárgya. Erre a válasz csak a szerző és a hazai könyvtárak korlátaira való hivatkozás lehet. Nem inter-, hanem anacionális jellegűek az abszolutizmus által rendelt politikai pamfletek, például L. A. Hoffmann tollából (Hoffmann I 790a; I 790b), melyek a magyar rendiséget, nem pedig a magyar népet kisebbítik, a kettő különbségét nem is észlelve. Talán némileg más a helyzet a hazai rendiség Bécs- és idegenellenes fölfortyanásaival. Gvadányi sem egy más fajtájú népet vesz célba a Falusi nótáriusban, nem is a magyar szabadságot reklamálja a császári önkénnyel szemben, hanem olyan „magyarságjelzéseket" kér számon az elfajzott fővárosiakon, mint a ruha, a tánc, a modor, az élelem, a nyelv, a zene, amelyekkel egyrészt az alsóbb rendek is azonosulhatnak, másrészt azoknak csak egy kulturálisan meghatározott szegmentuma előtt áll nyitva ez a lehetőség (Gvadányi I 790). Ha tehát ezt a rendi ellenállás demokratizálásának és etnizálásának tekintjük, merész pillanatainkban próbálhatunk „protonacionalizmusról" beszélni e múltba vágyó romantikusok esetében is.

5 A jozefinista generáció internacionalizmusát azonban jobban jellemzik „a magyar nyelvnek a hazában való szükséges voltát tárgyaló értekezések" (Gáti-Vedres I 790). Az I 790-ben e kérdésre írt pályamunkájában Gáti István tiszteletes egyfajta nemzeti jellem létéből indult ki, amely részben természeti erők (klíma stb.) hatására alakult, részben a szokások, „mores" gyakorlása útján „szerzett". Ám javítások, igazítások szükségesek a nemzeti jellemen is, ezek pedig legkönnyebben az anyanyelven nyújtott, kora gyermekkorban kezdődő neveléssel érhetők el.

6 A pályázat másik nyertese, Vedres István mérnök abból indult ki, hogy az anyanyelvi művelődés a jó állami berendezkedés, a res publica alapja, hiszen tartós és mély hatást csak az anyanyelv alkalmazásán keresztül érhetnek el társadalmi és politikai intézmények, így a közjó és a szabadság a nyelvben gyökerezik. Miután a szerzők összekapcsolták a nyelvet és a nemzeti karaktert, meglepetést kelt, hogy egy szót sem találunk a magyar nyelv primátusáról, még utalást sem a nemzetiségek nyelvi hasonulásának üdvös voltára. Ez pedig nem azért maradt el, mert I 790-ben ezek már magától értetődőek lettek volna, fordítva: a hiány azt szemlélteti, hogy még a nyelvet nemzeti létalappá avatok gondolkodásában sem merült föl ekkor más kultúrák kiszorítása. A következő korszakban, amelybői szintén egy tucat szerző szövegét tekintem át, az internacionalizmus alábbhagyott. Ennek okairól a továbbiakban még szó lesz, itt csak megjegyzem, hogy az I 770 után született szerzőket már csak a magyarországi közvéleményre befolyással levő, munkáikat nagyobbrészt Magyarországon publikálók közül válogattam. Ezek tehát Sámuel Bredetzky (lutheránus, I 772), Johann von Csaplovics (lutheránus, I 780), Karl Georg Rumy (lutheránus, romai katolikus, I 780), Johann Benigni (római katolikus?, I 782), Jacob Melzer (lutheránus, I 782), Szeder Fábián (római katolikus, I 784), Mednyánszki Alajos (római katolikus, I 784), Kis Pál (római katolikus, I 793), Fábián Gábor (református, I 795), Lassú István (református, I 797), Ercsey Dániel (református), Tahy Gáspár (lutheránus). A két csoportot születésük dátuma, nem pedig publikációik vagy főművük, esetleg itt idézett művük megjelenésének időpontja szerint válogattam szét. Ez azért történt így, mert politikai nevelésük gyökeresen különböző légkörben ment végbe, és feltételeztem, hogy ez az általuk reprodukált sztereotípiakészletben is alapvető különbségeket