Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

VÁRI ANDRÁS: Etnikai sztereotípiák a Habsburg Birodalomban a 19. század elején. Szövegek és szerzők

okozhatott, még akkor is, ha egyesek (például Szirmay) megöregedett, visszavonult hivatalnokként publikált, egy időben a fiatalokkal. Bár az új nemzedék sem tudta kivonni magát a Józsefi reforméra vonzása alól, politikai szocializációja a Martinovics-féle összeesküvés után következve más körülményeket talált. A változtató szándékokat kísérő veszélyek nőttek, a vonzások csökkentek (a forradalmi terror, brumaire 18., a napóleoni hódítások németországi hétköznapjainak híre erodálta a nimbuszt). Az eltérő világnézeti és kulturális mintán túl a két szerzőgenerációt elválasztja felekezeti összetétele is. Az I 745-1 770 között született, nagyrészt az I 790-es és 1810-es évek között publikáló szerzőcsoport magyarországi tagjai egy kivétellel mind lutheránusok voltak, a második generáció tagjai mindhárom felekezetből valók. Az arányokról semmit sem lehet mondani, mert a második csoportban módszereit és műfajait tekintve is már többféle szerző többféle írása képviselt, tükrözve a bővülő publikációs lehetőségek (Tudományos Qyűjtemény) nyomán az alkotói és olvasói ízlések differenciálódását. A régi egyetemi statisztika mellett a leíró statisztika és az embrionális etnográfia is jelen volt, az enciklopédikus művek mellett gyorsan szaporodtak a megyemonográfiák és tájleírások is. A második generációt reprezentáló szerzőcsoport elhatárolása tehát némileg önkényes, ezért nincs értelme belső arányairól értekezni. A konfesszionális háromszólamúság azonban nyilvánvaló. Az első generáció képei: a magyar, a német, a szlovák, a cseh, a délszláv és a román Az első meglepetés az, hogy a vizsgált első generáció előtt született, de az I 745-1 770es években még publikáló, sőt mintának is szolgáló Karl Georg Windischnél, valamint az I 746-os Ignaz de Lucánál hiába keresünk etnikai sztereotípiákat, az általuk kiadott, kifejezetten statisztikai-topográfiainak szánt művekben az ország- és helységleírásokból hiányzik a népkarakterisztika (vö. Windisch 1780-1781; 1790; Luca 1785; 1791-1792; I 792). A 17. század földrajzi leírásaiban még találtunk sztereotip jellemzéseket, és Bél Mátyásnál is lelhetünk ilyenekre (vö. Bél 1735-1 742), de közben fél évszázad telt el, és éppen a tudományos szerzők elhagyták ezeket, hogy az I 790-es években színre lépő új nemzedék teljes pompájában bontsa ki a népképeket. Lehet, hogy véletlen, de az első markáns képek erdélyi szerzőtől származnak, onnan, ahol még az országlakosokat tárgyaló hagyományos földrajz is kénytelen volt nemzetei szerint differenciálni az erdélyiek karakterképét. Lebrecht, nagyszebeni evangélikus lelkész, professzor, diakónus I 792-ben programszerűen fogalmaz: „Európa minden népének megvan a maga sajátos lelkülete, éppúgy mint saját nyelve, erkölcse, szokásai, ruházkodási módja, hite, előítéletei, és más hasonlók, melyekben különböznek más nemzetektől. Egyszóval, mindőjüknek megvan a saját... nemzeti szelleme, mint a természet sajátos bélyege, melyhez hűek maradnak és amelyre nemzeti büszkeségüket és patriotizmusukat építik." (Lebrecht I 792:2 1-22.) Az erdélyiek közös sajátosságának éppen a különbözőségeikhez való ragaszkodást látja. Lebrecht azt is tudja, hogy az egyes nemzetek sajátosságait hol keresse: a „Nationalgeist"-ot a „Landvolk", a vidéki nép körében találjuk, az egyszerű, illetve közrendű