Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

BELLÉR ILDIKÓ: Nemzeti örökség és identitás a Kínában élő ujgur kisebbség példáján

Orientalisztika Közismert, hogy az orientalisztikának - amely önmagában különféle tudományágak gyűjtőneve - a gyökerei a filológiáig nyúlnak vissza, amely a 19. század egyik alaptudománya volt. Nem egyszerűen a nyelvek egymáshoz való viszonyát kutatta, hanem egyebek között feladatának tekintette az ezeket a különféle nyelveket beszélő népek, valamint kultúrájuk, vallási rendszerük és mitológiájuk tanulmányozását is (lásd Hourani I 991:92). Definícióját tekintve az orientalisztika homályos gyűjtőfogalom: sok eltérő, gyakran egymáshoz csak igen gyenge szálakkal vagy egyáltalán nem kapcsolódó tudományágat foglal magában, amelyeknek egyetlen közös vonása az, hogy az egzotikum vonzása hívta őket életre. Olyan népek, nyelvek és kultúrák tanulmányozását tűzték ki célul, amelyek Európától távol voltak, és amelyek - az európai perspektívából nézve - alapvetően másnak tűntek. A Kelet-kutatás filológiai eredetéhez mind a mai napig hűséges maradt, ahogyan ezt a különböző európai egyetemeken ma is fennálló orientalisztika tanszékek, illetve intézetek elnevezése is mutatja. Ezt a szövegközpontú filológiai szemléletet ugyanakkor az empirikus munkát alapul vevő antropológusok továbbra is gyakran mint túlhaladott, múlt századról ránk maradt csökevényt kezelik, amellyel nem érdemes foglalkozni. Pedig az orientalisztika és az antropológia sok közös vonással rendelkezik: mindkettő a különbségeket, a különbözőséget tartja vizsgálódása tárgyának, és mindkettő gyűjtőfogalom, amelyet elsősorban a vizsgált földrajzi terület, illetve a módszer határoz meg. Emiatt mindkét diszciplína körülhatárolása nehézségekbe ütközik: a Kelet (Orient) meghatározása legalább olyan önkényes, mint az antropológia tárgyának a definiálása. Az idők folyamán az antropológia szélesítette kutatási tárgyát, például a modern, fejlett városi kutatás és a történeti szemlélet bevonásával, és ezzel párhuzamosan az orientalisztika horizontja is tágult. A Szovjetunió szétesése után a területén létrejött modern közép-ázsiai utódállamok, amelyekben az iszlám az uralkodó vallás, egyre inkább a nemzetközi érdeklődés középpontjába kerülnek, és külföldi kutatók számára is hozzáférhetőbbé válnak. Mindez a korábban nagyrészt Közel-Kelet-központú tanszékeket is látóhatáraik szélesítésére készteti. A hagyományos orientalisztika művelőinek egy része egyre inkább érzi annak szükségességét, hogy a társadalomtudományok eredményeit és kidolgozott módszereit is figyelembe vegye. Mivel mindkét tudományág eredeti célja a Nyugattól különböző, „egzotikus" világok kutatása volt, így nem csoda, hogy további érintkezési pontot is találunk közöttük, mindkettő az európai gyarmatbirodalmak kialakításának melléktermékeként jött létre, sőt helyenként a gyarmatosítás fontos eszközévé is vált, es a mai napig viseli a „gyarmatosítás bűnének" súlyos terhét. Mindezek elismerése mellett nehéz lenne tagadni, hogy mind az antropológusok, mind az orientalisták fontos feladatokat végeztek el idegen kultúrák leírásával. Még akkor is, ha Kelet-definíciójuk problematikus és erősen Európa-centrikus marad, a korai orientalisták kezdték meg a keleti kultúrák szisztematikus tanulmányozását, nekik köszönhető feledésbe merült írásrendszerek megfejtése, kihalt és kortárs nyelvek és kultúrák leírása. A I 9. században és a 20. század első felében tevékenykedő Kelet-kutatók egy része polihisztorként egyebek között fontos néprajzi kutatómunkát is végzett. Sokrétű történeti, filológiai, régészeti és néprajzi munkájukkal nemcsak a humán tudományok alap-