Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

Tabló - Thomas Hengartner: Forschungsfeld Stadt (Schleicher Vera)

sőt szóvá is teszik (mint például Leopold Schmidt), valójában az 1950-es évekig kísérlet sem történt a város fogalmának néprajzi szempontú körülhatárolására. Ennek ellenére a felismerés, miszerint a népi kultúrát alkotó elemek a városokban is felfedezhetők, különösen az I 920-as évektől kezdődően egyre több szerzőt ösztönzött városi néprajz művelésére. így született például a hamburgi parasztházak és parasztviseletek bemutatása, illetve Bécs és Berlin korai néprajzi leírásai. Az I 930-as évek városi néprajzát több új szín megjelenése is jellemzi: míg a „mitikus gondolkodás" mindenütt jelenvalósága a nagyvárosi babonakutatásnak, addig a jellemtan divatja a városkarakterológia térhódításának kedvezett. A „szervetlen és diszharmonikus nagyvárosi burjánzás" ellenében megfogalmazott társadalomkritikai hangvétel pedig a nemzetiszocialista ideológia irányába vitte a „német néptest" erényeit, a „népi sport" és vallás szükségességét hirdető néprajzi-szociológiai munkákat. Az új irányzatok azonban nem hoztak szemléleti paradigmaváltást, nem mutatnak túl a I 9. század közepén lefektetett „néprajzi kánonon". Az áttörés első jelei, illetve az első igazán komoly városi néprajzi kutatások Adolf Spamer és Leopold Schmidt nevéhez fűződnek. A Spamer-féle kultúrakutatási modell, melyet ma a néprajz pszichológiai iskolájaként tartanak számon, a valódi ismeretek megszerzésének egyedüli módját a jelenségek „népről leválasztott vizsgálatának" tartja, s így lehetségessé teszi, hogy a tudósok figyelme a „nem paraszti" népcsoportok felé irányuljon. Kívánatos módszerként a „személyes megfigyelést" jelöli meg, melyet történeti és pszichológiai szempontok alkalmazása egészít ki. Spamer igazi hatása a városi néprajz kutatására nem egyéni kutatási eredményeinek köszönhető (hiszen lezárt, publikált kutatása mindössze egyetlenegy volt, mely a német kikötővárosok tetoválási szokásaira irányult), hanem annak a kezdeményezésének, hogy a várost mint kutatási témát bevonta az egyetemi tevékenységbe, sőt kifejezetten támogatta a hallgatók ilyen irányú témaválasztását. Spamer útmutatásai ellenére azonban sem a munkásság, sem a kispolgárság kultúrája nem került a néprajz látóterébe. Ezt a hiányt próbálta meg betölteni Will-Erich Peuckert Spamerre támaszkodó „proletár néprajza", amely azonban tartalmilag nem igazán tudott újat mutatni, szemlélete pedig - mely szerint az egységes néprajztudománynak, ha nem akar kettészakadni, a parasztsághoz közel álló társadalmi rétegeket is vizsgálnia kell - olyan utat mutatott a néprajztudománynak, amelyet az hevesen elutasított, s amelyre azután egészen az I 960-as évekig nem is merészkedett újra senki. Konceptuálisán és metodikailag szintén Spamerre támaszkodott az egy-egy résztémát boncolgató korai városi néprajzi munkák közül színvonalában és teljességében messze kiemelkedő Leoplod Schmidt-féle Wiener Volkskunde is, amely - korában egyedülálló módon - az önálló városi néprajz létjogosultságáért szállt síkra: „Létezik önálló, saját arculattal bíró nagyvárosi néprajz, hiszen létezik nagyvárosi nép is." (I. m. 78.) Schmidt nem vitatta az akkoriban divatos jellemtan fontosságát, de annak művelésénél sokkal sürgetőbbnek látta a társadalom teljes feltérképezésének feladatát, s ennek szellemében aprólékos történeti-filológiai leírást készített a „bécsi viszonyokról", a „bécsi nép" egyes társadalmi rétegeiről. Különösképpen foglalkoztatta az „ősbécsi" (altwienerisch), és a 19-20. század fordulóján „elbécsiesedett" (eingewienerten) kulturális elemek keveredése. Egyes „új formák" felfedezésével és rögzítésével (például falfirkák mint a nagyvárosi élet jellegzetes megnyilvánulásai), illetve esetenként a hagyományos kultúrelemekkel való párhuzamba állításával pedig (például mozifilmek mint „nagyvárosi mesék", Tarzan-köny-