Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

Tabló - Thomas Hengartner: Forschungsfeld Stadt (Schleicher Vera)

vek, illetve Courts-Mahler-regények mint a népkönyvek folytatásai stb.) kimondottan újszerű nézeteknek adott hangot. Újszerűen s közel két évtizedig meghatározó módon hatott kora tudományosságára Richard Weiss funkcióközpontú, város és vidék közösségi kultúrájának ellentétre épülő városszemlélete is. Magának a településfajtának kulcsszerepet juttató elmélete három alapvető módszertani elvre épül: I. Kiindulópontja város és vidék feloldhatatlan, örökös feszültségforrást jelentő ellentéte (mely odáig mélyülhet, hogy egy svájci paraszt otthonosabban érzi magát egy himalájai pásztorfaluban, mint Genfben vagy Zürichben...). 2. A különbségek részben a tárgyi kultúra területén, de főként az életvilágok eltéréseiben (tehát az úgynevezett szellemi népi kultúra területén, viselkedésbeli, nyelvi és mentalitásbeli kontextusban) ragadhatok meg. 3. Az igazi feszültség tehát nem a város és a falu, hanem a városi és a falusi ember városhoz és faluhoz való viszonyában rejlik, s így (a demográfiai, földrajzi, növényföldrajzi, gazdaságtörténeti stb. vizsgálatokkal támogatott) néprajzi településkutatás végső tárgyát éppen e viszony jelenti. Sok elődjéhez és kortársához hasonlóan Richard Weiss hozzáállása az urbanitás kérdéséhez meglehetősen ambivalens volt: vitatta a városi jelenségek népi kultúrába való tartozását, állandó ellentétpárokra épülő módszertana azonban elismerte a városi formák vizsgálatának szükségességét. Az ellentmondás feloldása a „falu a városban", azaz a városrészek, városnegyedek vizsgálata lett, mely számos követőre talált a háború utáni két évtizedben, majd számos kritikusra (például Martin Scharfe, Hermán Bausinger) az 1960-1970-es évek német néprajzában. A 2. világháború után a szakmai diskurzus teljes hiánya miatt kritikus korszakát élő városi néprajz több hamvába holt kezdeményezése és lezáratlan kutatása közül mindössze egyet tart érdemesnek a kiemelésre Hengartner, mégpedig Hans Commenda Linz néprajzáról írt kétkötetes művét. A korszak néprajzi szemléletére jellemző módon a tanulmány bevezetőjében Commenda kísérletet tesz saját munkája legitimizálására s egyben egyfajta városi néprajzi program megfogalmazására: „Ausztria lakosságának jó háromnegyed része ma már városokban él... remélhetőleg senki nem állítja, hogy e háromnegyed résznyi lakosság nem tartozik az osztrák néphez. Aki tehát az osztrák népet veszi nagyító alá, annak foglalkoznia kell a városi lakossággal is, máskülönben műve hiányos marad." (I. m. 99.) A tartalmilag igen gazdag, részleteiben kidolgozott monográfia minden szándéka ellenére sem nevezhető előremutató városi néprajzi műnek, mely feltárná olvasója előtt az 1950-es évek osztrák valóságát: Commenda ugyanis 750 oldalon keresztül hűségesen idézi a „néprajzi kánont", sorolja a népi kultúra anyagi és szellemi kincseit. E hagyományközpontú szemlélet jellemezte az 1950-1960-as évek meglehetősen bőséges városi néprajzi termését is. (A téma iránti növekvő érdeklődést jelzi, hogy I 958ban például a teljes Bayerisches Jahrbuch für Volkskunde München néprajzának ad helyet). Wilhelm Brepohl szociológus-néprajzkutató „ipari néprajza" például rögzíti, hogy az iparosodás folyamata gyökeresen átstrukturálta a statikus, egységes, a tradíció és a közösségi társadalom által meghatározott életvilágokat, ám e változások természetének vizsgálata helyett megelégszik a fennmaradt reliktumok, a hagyományos népi kultúra elemeinek ábrázolásával. E néprajzi kánon által kijelölt sínpályán haladt Hans Aurenhammer Bécs lakáskultúrájára irányuló vizsgálata, Reinhard Peesch 5000 berlini iskolás gyermek kérdőíves felmérése alapján készített gyermekjáték-kutatása, valamint a „tár-