Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

Tabló - Szemináriumi dolgozatok Tübingenből. Ulrich Hägele-Gudrun M. König, Hrsg.: Völkische Posen, volkskundliche Dokumente (R. Nagy József)

ban ilyen erős hangsúlyt kap, feltétlenül a közös stúdiumokra vezethető vissza. Mintha a hallgatók egy jól begyakorolt leckét mondanának vissza, s azt kell mondjuk, nagyon jól megtanulták a tananyagot. Felsőbb osztályba léphetnek. Nem úgy a következő fejezet, a Fényképezett kánon résztvevői. Sajnos azt kell mondanunk, hogy e részben említésre méltó tanulmány nem található; nem lehet mást említeni ezekről az írásokról, melyekből szinte süt a kínlódás, a muszájból végzett feladatok izzadtságszaga, amikor két-három oldalas dolgozatokat egész csoportok írnak, mikor ezen szövegek túlnyomó többségükben kompilációk, mondatonként bukkannak elő idézetek, hivatkozások a neves elődök munkáira. Belátható, hogy bizonyos terjedelem alatt nem érdemes „tanulmányt" írni, mert a téma nem fejthető ki. S még szomorúbb a kép akkor, ha látjuk az egyes munkák nagyon ígéretes, izgalmas címeit.

4 A következő fejezetben, mely A munka világának részletei címet viseli, szemmel látható a szerkesztők erőlködése, hogy a benne szereplő két írást elhelyezzék a kötetben. Mert azok majd minden tekintetben kilógnak a többi közül. Az első ipari munkásokról készített fotográfiákat elemez. Az erősen ideológiai töltetű munkásfotó központi eleme volt a náci képiségnek. Szinte kirakatként mutogatta mindenütt, büszkén arra, hogy a Weimari Köztársaság általános munkanélküliségét teljes foglalkoztatottsággá tudta fordítani. A szerzőpáros remekül vezeti végig az olvasót a glorifikált munkáskép kialakulásán, változásán, a verbális propagandával való kapcsolatain. Látszik azonban az íráson az a nehézkes próbálkozás, hogy mindenképpen kapcsolódási pontokat keres a Retzlaffhagyatékkal, de nem jut túl egy-egy „így csinálta Retzlaff is..." megállapításon. A fejezet másik tanulmánya három, ugyanazt a témát ábrázoló fotót vizsgál. Egy 1930-as évekbeli esetről van szó, amely ma is történhetne: a terepmunkát végző kutatók egymás kezébe adják a kilincset egy nagyon attraktív adatközlőnél. Mindenki elkészíti a „nagy képet", de mivel mindannyian ugyanazt a képi sémát keresik, mindhárom kép gyakorlatilag ugyanazt ábrázolja. A téma roppant kívánatos, szinte kínálja magát a módszertani, terepmunka-elméleti vagy akár vizualitásbeli fejtegetésekre. A szerző azonban nem képes kiszakadni a kuriozitás létrehozta rácsodálkozásból, a mélyebb értelmezéssel adós marad. Az utolsó tartalmi fejezeten mintha a szerkesztők szelleme uralkodna. Egyrészt szerepet vállaltak az egyik tanulmány írásában, másrészt ugyanazok a témakörök, amelyek eddigi munkásságukat jellemzik, kerültek terítékre- mások által. Az első tanulmány Retzlaff kedvenc, általa legtöbbször vizsgált népcsoportjának, a szorboknak a fotóival foglalkozik. A következő két rövid, könnyen felejthető írás eljárásában ugyanaz, mint az eddigi rövid munkák: iskolás felmondása a jól-rosszul megtanult leckének, melyben nem tudnak elszakadni a közvetlen alaptól, az elemzés kiindulópontjául szolgáló képektől, megrekednek a száraz leírásnál és a történeti adatok elősorolásánál. A fejezet negyedik tanulmánya ennél jóval többet ígér és ad az olvasónak. Annak ellenére, hogy az egyik szerkesztő, Hagele kedvenc témáját, a németek képeskönyvekben való megjelenését dolgozza fel, sokkal többet mutat egyszerű diákutánzatnál. A szerző történetiségében végigköveti, hogy az egyes Retzlaff-fotók hogyan alkalmazkodtak az aktuális politikai irányzatokhoz, s az egyes képek hogyan alakultak át értelmezésbeli viszonyaikat tekintve a megjelenés helyétől függően. Nagyon izgalmas a németek önmagukról való és önmaguknak szóló képének változását a két képes példa segítségével