Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

N. KOVÁCS TÍMEA: Emlékezet, identitás, történelem

Az emlékezettel való foglalatoskodás felélénkülése a nagy „szemtanú-generáció" letűnése mellett kétségkívül összefüggésben van azokkal a modern társadalmakat érintő transzformációs folyamatokkal, így például a globalizáció és a migráció jelenségeivel, amelyek nyomán a közösségi tudat horgonyait jelentő, megszokott értelmezési keretek érvényüket veszítik. Ez a társadalmi, kulturális elbizonytalanodás - amely Közép-KeletEurópa volt szocialista országaiban fokozott mértékben tapasztalható-elsősorban az identitás krízisében, a történeti folytonosság megtörésében, a sokat panaszolt történelemvesztés formájában jelentkezik. Ebben az átmeneti állapotban szükségszerűen felerősödnek azok a kulturális mechanizmusok, amelyek a társadalomban tapasztalható orientációhiányt, törést a történelem „szálainak" újrakötözésével kísérlik megoldani. Az emlékezet működésbe lendülése, úgy tűnik, mindig valamilyen társadalmi átmenethez, ilyen értelemben vett határhelyzethez, töréshez kapcsolódik. Emlékezet kontra történelem Az emlékezet konjunktúráját hirdetők és annak teljes hiányát panaszolok álláspontjai között ver hidat az assmanni kulturális emlékezet teóriája. Assmann azt a sokat vitatott határt veszi szemügyre, amely a legfeljebb három generációt egymással összefogó személyes vagy az ő terminológiájában kommunikatív emlékezetet választja el a Koselleck által színtelennek nevezett, vagyis élettapasztalatot mellőző hivatalos történelemtől. Assmann álláspontja szerint a múlt sohasem válik tőlünk teljesen független, kizárólag tudományos szempontokkal vizsgált és uralt kutatási területté, azaz emlékezettől mentes s ilyen értelemben lakatlan terrénummá. Továbbá azzal fimomítja a (szubjektív, tapasztalatokkal átitatott) emlékezet és az (objektív, meg nem tapasztalható) történelem dichotómiáját s az abban megfogalmazódó polémiát,

2 hogy különböző emlékezeteket különböztet meg, s a figyelmet a közvetlen tapasztalatokon nyugvó emlékezés (kommunikatív, vagy egy másik kifejezéssel, tapasztalati emlékezet [Erfahrungsgedächtnis], A. Assmann I 999:1 3). helyébe lépő új formákra tereli. Az e mögött meghúzódó hangsúlyeltolódás abban ragadható meg, hogy Assmann az emlékezést nem kizárólag szubjektív folyamatnak tartja, s annak pszichológiai, fiziológiai konstitúciója helyett kulturális létrehozottságát emeli ki. Ehhez a Maurice Halbwachs nevéhez fűződő elméletet hívja majd segítségül. Assmann kiindulópontja annak a törésnek a feltételezése, amely a „természetes, élő" emlékezés megszakadásával keletkezik, ugyanakkor vizsgálatainak 7 előterében már azok a kulturális eszközök, folyamatok állnak, amelyek segítségével az egyes kultúrák „orvosolják" ezt a törést. Ezzel összefüggésben elemzi azokat a médiu- ö mokat, kulturális „csatornákat", amelyek segítségével a kultúrák betömik az emlékezés X szövetében keletkezett rést. Másrészt pedig megvilágítja az így működésbejövő sajátos § kulturális emlékezet társadalmi funkcióját. Assmann az emlékezés területének bejárásához rendelkezésre álló sokféle út közül amelyek az agy működésének kutatásától az információtechnikai, adattárolási aspektusokig terjednek - a kultúrakutatásét választja. Ez a megközelítés az emlékezetet nem tekinti kizárólag belső, pszichológiai vagy biológiai jelenségnek, hanem annak a kultúra működésétől való szétválaszthatatlanságát hansúlyozza ki. Ezzel kapcsolatban írja Assmann: „A múltra való emlékezés nem valami ösztönből vagy velünk született érdek- J | J