Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

HELTAI GYÖNGYI: Totó és Latyi komikuma: színházantropológiai modell

Történelmi távlatból - Bürke gondolatmenetét elfogadva - mondhatjuk, hogy az operett átpolitizálása is ama erőszakosan végrehajtott hatalmi támadások sorába illeszkedett, melyek során a mindenkori elit a populáris kultúra műfajait, illetve világképét igyekezett a maga érdekeinek megfelelően átalakíttatni: „Az európai történelemben gyakran az elit, vagy az elit egy csoportja megpróbálta »megreformalni« a populáris kultúrát, más szóval először megpróbálta elnyomni azokat a viselkedésformákat vagy eszméket, amelyeket felforgatónak, erkölcstelennek vagy egyszerűen »bunkonak« tartott..., majd helyettesíteni akarta ezt egy új kultúrával, új tradícióval. Nem szabad, hogy a kitalálás kifejezés arra a következtetésre juttasson bennünket, hogy az eliteknek hatalmuk van az alávetett osztályok kultúrájának kedvük szerint való alakítására. Az európai populáris kultúra története azt mutatja, hogy a populáris kultúra rendkívül ellenálló, hogy a közemberek gyakran ellen tudtak állni a megreformálásukra tett kísérleteknek. " (Bürke 1984:7.) Összegzésként megállapítható, hogy e közvetlen közönségkapcsolatra építő színészi bravúrtechnika kétségtelenül vesztett erejéből a szövegkönyv előtérbe kerülésével, a szocialista realizmus elveinek alkalmazási kényszerével, a pátosz eluralkodásával, a színészi improvizációs szabadság csökkenésével. E jelentős kulturális kontextusbeli átalakítás gyökeresen megváltoztatta az előadások közvetlen kontextusát is (a játszás rendjét, a kritika és a rendező szerepét, a színházon belüli színészhierarchiát, a színészi díjazás elveit és mértékét, a dramaturgiai munkát stb.). Nem változott a kritikai és szakmai támadások iránya I 956 után sem. A Latabár-féle komikumról s a populáris szórakoztatás egyéb formáiról mind az I 960-as évek végétől a rendezői színház felé törekvő szakmai elit, mind a véleményformáló értelmiség azt tartotta, hogy azok csökkentik a művészszínház produktumai iránti nézői fogékonyságot, és akadályozzák a magyar színház világszínházi tendenciákhoz való felzárkózását. E máig meghatározó elitértelmezés kontextualizálásához azonban azt is tudni kell, hogy I 956 után a kádári konszolidáció valóban ügyesen használta a komikus műfajokat és a népszerű komikusokat a rendszerellenes indulatok hatástalanítására. Az 1960-as évek végétől „jogosan" tűntek egyes operett-előadások vagy kabarék az ízléstelenség és művészi igénytelenség melegágyainak a színházi reformnemzedékek tagjai számára (Mihályi 1984:187-194). JEGYZETEK * A dolgozat a Soros Alapítvány Bolognai programjának segítségével készült. 1. Ezen alternatív jelleg, illetve szimbolikus szembenállás az 1930-as évek Magyarországán azonban kevésbé érezhető, hisz ott az operett - populáris kultúra eredete és színházi iparba tartozása ellenére - már-már nemzeti műfajnak számít. A híres operettszerzők vagy az operettjátszásra specializálódott Király Színház jubileumai reprezentatív társadalmi eseményekké emelkedtek (Rátonyi 1984:202). 2. A magaskuitúrába tartozó és a vállalkozói rendszerben működő populáris színházak hatalom általi szimbolikus elkülönítése több évszázados európai hagyomány. Franciaországban például másféle tevékenységekre jogosító működési engedélyt adtak ki az államilag támogatott, a nemzeti