Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

Tabló - Írásbeliség a modernitásban. Daniel Fabre: Par écrit. Ethnologie des écritures quotidiennes (Terbócs Attila)

bevezetőjében a szerkesztők külön kihangsúlyozzák, hogy legyenek bár a szerzők bármely diszciplína avatott szakértői - s akadnak közöttük szép számmal antropológusok, szociológusok, nyelvészek is-, témakezelésükkor mindegyikük etnográfiai megközelítést alkalmazott. Néprajzi kiadványról van tehát szó - hihetnénk, ám a kötet erőssége éppen abban áll, hogy összképében változatos fogalmi apparátussal egy, a modernitás talajára helyezett kulturális jelenség interdiszciplináris értelmezését adja. A szerzők meghatározott jellegű, műfajú szövegkorpuszokon dolgoztak, s ki nyelvészeti, szociolingvisztikai kérdést emelt vizsgálatának középpontjába, ki az írástevékenység szociológiai, szociálpszichológiai, kommunikációelméleti hátterét világította meg, más szemiotikai indíttatással az írás vizuális nyelv mivoltát elemezte, és persze szép számmal olvashatunk néprajzi-antropológiai elemzéseket is. A cél és a tárgy minden esetben közös: a középpontban az írás aktusa és nem forrás mivolta áll. Az írás ténye ezúttal fontosabbnak tűnik, mint az írásba foglalt információ - ez látszik e tizenhat tanulmány keresztmetszetében az előfeltevésnek és a végkövetkeztetésnek. A kulcsszó és a súlypont a motiváció, mely lehet társadalmi kényszerűség (az écriture obligée regisztere) és egyéni íráskedv (écriture d'envie). Társadalmi kényszerűségről, pragmatikus motivációról szólnak a szerzők, amennyiben az ember vizuális nyelvrendszerré kénytelen alakítani gondolatait, hogy a társadalmi tér „működésének" hatékony részese lehessen. A másik oldalon az írás eszköz az egyéni idő, az élet folyása, a nagy pillanatok, az univerzum megszelídítéséhez, létezésünk tanúsításának, gondolataink időtlen átadásának szükséglete fejeződik ki benne. Ebben a vonatkozásban az írástevékenység már kevésbé társadalmi jelenség, inkább kulturális tényező - egyéni motivációkon és gyakorlatokon keresztül összegződik az írásbeliség kultúrája. Embert tolláról - fordíthatnánk egyet a közmondáson, s kisejlik a tanulság: az írás e másik nézőpontból voltaképpen a kultúra intimitása. A szerkesztők négy témakörbe csoportosítva rendezték kötetbe a tanulmányokat. A Les passages à l'écriture (Az íráshoz vezető utak) című fejezetben szó és írás határmezsgyéjén mozgó kulturális jelenségekről olvashatunk (analfabetizmus a grafomán társadalomban, mentálisan sérült emberek és bevándorlók írásgyakorlata stb.). A L'écriture du réel (A reális leírása) című részbe az írásbeli kultúra sajátos, akár az analfabetizmust sem kizáró, nem szövegszerű elemeiről írt tanulmányok kerültek egymás mellé, ily módon e fejezetben a vizuális nyelv, az írás, de nem az írásbeliség természetrajzával ismerkedhet az olvasó (fejben számolás/papíron számolás, névaláírási gyakorlat, családi és személyes iratok kezelése, sakkjátszma-rekonstrukciók stb.). A harmadik, Rhétoriques (Szólamok) című szakaszban a társadalmi érintkezés, a társadalmi kényszerűség diktálta írásbeli kommunikáció sajátosságainak elemzései kaptak helyet (hivatalos levelezés, hirdetések, propaganda stb.). Végül az utolsó fejezetbe - Liens et ruptures (Kötelék és elszakadás) - kerültek azok a dolgozatok, amelyek a néprajz hagyományos vizsgálati körébe tartoznak: családi levelezések, gyászjelentések, önéletírások, családtörténetek világába tekinthetünk itt bele. Az írott nyelv egyéni és közösségi szinten alapvetően különbözik a beszélt nyelvtől, stílusában, szerkezetében, grammatikájában egyaránt. Feltételezhető volna, hogy e kétfajta „nyelvkészlet" éppen az írásbeliség általánossá válásával, nyelvkészletének konvencionális szintre jutásával differenciálódik. Másrészről maga a szóbeliség alapvetően a közvetlen kapcsolat, a jelenlét és az aktualitás kommunikációs terepe, az írásbeliség pe-