Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

Tabló - Írásbeliség a modernitásban. Daniel Fabre: Par écrit. Ethnologie des écritures quotidiennes (Terbócs Attila)

dig a tér- és időbeli távolságé, vagy akár az időn kívüliségé, s ez önmagában is nyelv(ezet)teremtő erő. Szó és írás viszonya ennél azonban jóval összetettebb, a szerzők többnyire nem szóbeli és írásbeli kultúra közötti határról vagy akár átmeneti sávról szólnak, hanem ezek többszörösen egymásra és egymásba rétegzettségéről. Patrick Williams dolgozatában e kapcsolatrendszer sokszínűségét, a szóbeliségtől az írásbeliségig vezető utat illusztrálja franciaországi cigányok körében végzett kutatásain keresztül.

1 A rokonához intézett levél szövegét diktáló idős roma férfi erőteljes szóbeli kultúrával rendelkezik, a levélírás nyelvi konvencióinak ismeretében azonban e levelek tollbamondásakor „írott" nyelvet beszél, amely eltér mindennapi nyelvhasználatától: jelentősen redukált szókinccsel él, formai készlete rövid tőmondatokon és bevett udvariassági formulákon, monoton fordulatokon alapul, nem kever roma szavakat a francia szövegbe, hiányoznak az élőbeszédben megszokott bizalmas közbevetések stb. A szerző meglátása szerint itt az írásbeliség a szóbeliség része, annak körén belül helyezkedik el. Williams másik példájában a börtönben ülő roma férfi levelek garmadáit kapja családjától, amely bár írott kultúra, más szintre mutat: szimbólumértékű - hiszen a többtucatnyi levél szinte szóról szóra ugyanazt a szöveget, formulakészletet tartalmazza -, családtagjai a fizikai távolság ellenére e levelekkel teszik egyértelművé spirituális jelenlétüket. Az írás itt nem szorosan vett kommunikációs forma, hanem funkció: a levelek ténye érdekes, nem a tartalmuk. Ez már tagadhatatlanul írásbeliség, de voltaképpen az akadályoztatott, tere fosztott szóbeliséget helyettesíti. Egy cigány család kéziratos receptgyűjteménye ennél összetettebb: egyfajta szóbeli kultúrát foglaltak írásba, mintegy átmenetileg, hiszen a receptek a családon belül időről időre a szóbeliség útján terjednek tovább. Valérie Feschet egy család egymástól messzire vetődött tagjainak levelezésén keresztül arra keresi a választ, hogy mennyiben értelmezhető átmeneti rítusként az írásbeli kommunikáció.

2 Részletes elemzését kapjuk egy I 9. század végi, két évtizedet felölelő levelezésnek, amely első olvasatban a nagynéni és az idegen országba került, majd ott megállapodott unokahúg közötti, hol mélyen személyes hangvételű, hol semmitmondó levélváltásainak, a levelek időnkénti, majd végleges elmaradásának története. Ugyanakkor a levelezés hátterében természetesen kitapintható a családi hagyomány, a személyes történelem és az egyéni identitás alakításának „szükséglete": az unokahúg távolról kapaszkodik, régi énjét elvesztve s az újat keresve idomul, végül elszakad, mert az identitását meghatározó, kiépült-kiépített mozgástér immár egy másik társadalmi-kulturális közeg. Ha kiemeljük van Gennep meghatározását a szakralitás és ritualizáltság kontextusából, az írásbeli kultúra egy szelete, a két rokon közötti levelezés története jól elkülöníthető elválasztó, eltávolító, valamint beépítő szakaszokra. Hélène Clastres és Solange Pinton egy normandiai kisváros, Domfront példáján mutatják be a halálesetek eredetileg szóbeli hírül adásának írott gyakorlattá alakulását.

3 Ötven évvel ezelőttig a gyászoló család megbízásából a kisváros hírnöke (avertisseuse-e) - többnyire özvegy vagy egyedülálló nő - portáról portára járva értesítette Domfront lakóit a halálesetről. Közvetlen kommunikáció útján zajlott tehát az értesítés, ám konvencionális szöveggel: az avertisseuse a gyászoló család által megfogalmazott, mindamellett hagyományos formában volt köteles a hírről beszámolni (a halott személye, halálának oka, temetésének ideje, a család fájdalma), szerepe voltaképpen a halottas ház „szóvivőjeként" értelmezhető, ám emellett lehetősége nyílt spontán társadalmi érintkezésre, pletykálkodásra is. Fél évszázaddal ezelőtt e gyakorlat helyét vette át az írott gyászjelentések