Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)
HAVASRÉTI JÓZSEF: Szó és írás határán. Tanulmányok a paraszti-népi írásbeliségről
A monográfia nagy erénye, hogy különös figyelmet fordít az analfabetizmus és az írástudás, illetve a szóbeliség és az írásbeliség közötti széles átmeneti sátra, amelynek dokumentumai alapján számos érdekes megfigyelést tesz a kora újkori magyar társadalomnak az íráshoz, betűhöz, és végső soron a kultúrához való viszonyát illetően. Az átmeneti jelenségek elemzése azért is érdekes, mert a kötelező népoktatás bevezetése után általánossá váló elemi írástudás ellenére a paraszti társadalom nyelvi kultúrájában éppen az ilyen átmeneti - a szóbeliséggel és az írásbeliséggel egyaránt érintkező - jelenségek játszanak fontos szerepet. Nagy jelentőséget tulajdonít a szerző az íráshoz, a betűhöz való viszonynak, amely a félig vagy teljesen írástudatlan paraszt vagy nemesember gondolkodását illetően hasonlóan érdekes és sokszínű, mint az írást magától értetődően kezelő, már irodalmi műveltséggel is rendelkező ember betű- és könyvtisztelete és -szükséglete. Itt is számtalan határterület mutatkozik meg: a betű szakrális-mágikus jelenségként való megítélése, a betűt helyettesítő vagy annak környezetében megjelenő szimbolikus elemek kereszt, pecsét - funkciójának értelmezése és hasonlók körében. Mindennek jelentőségét növeli, hogy - a szerző programjának megfelelően - nem a betű- és írásmágia tetszőlegesen kiragadott példáiról van szó, hanem az ezzel kapcsolatos jelenségek egy precízen megrajzolt szociokulturális folyamat részeiként kerülnek az olvasó elé (Tóth 1996:72, I 13-1 16). A szerző vizsgálódásai az írásbeliség terjedésének átmeneti formáiról - olvasni igen, de írni nem tudó parasztok és nemesek, a félanalfabetizmus különféle fokozatai stb. arra is felhívják a figyelmet, hogy az írás megjelenése nemcsak egyértelmű fejlődéshez, hanem korábban működőképes társadalmi-kulturális gyakorlatok feladásához, átalakulásához is vezet. Ezek a folyamatok különösen az etnográfus és a folklorista számára jelentősek, hiszen az írásbeliség térhódítása egyrészt a hagyományos paraszti műveltség átalakulását, másrészt a társadalom rétegzettségétől függetlenül létező közös kultúra, a populáris regiszter jelentőségének csökkenését is eredményezi. A kötet mintegy egyötöde a nemesi könyvtárak keresztmetszetét mutatja be - ugyancsak hagyatéki leltárak alapján -, és ennek alapján megismerhetjük, hogy milyen könyvek képezték a megyei nemesség átlagműveltségének alapját a 17-18. században. Ezzel kapcsolatban a szerző jelentős tagoltságra hívja fel a figyelmet. A többségében még a 18. században is írástudatlan kisnemesség hagyatékában könyvek csak kivételesen találhatók, ezek pedig két iskolai tankönyv kivételével vallási tárgyúak voltak. A birtokos nemesség hagyatékában ezzel szemben nagyobb arányban szerepelnek könyvek. A könyvtárak áttekintése azt mutatja, hogy a gazdálkodással kapcsolatos tudnivalók ekkoriban elsősorban szóban terjedtek, a leltárakba mindössze néhány lótenyésztéssel, kertészkedéssel, dohánytermesztéssel foglalkozó szakkönyv került feljegyzésre. A legnépszerűbbek a nemesség körében a vallási, jogi, történetírói munkák voltak, szépirodalmat ez a réteg csak elvétve olvasott. Folyóirat ekkoriban Vas megyében csak Felsőbükki Nagy Dávid tulajdonában volt - az Europäische Postillion című német lap néhány kötete -, ez azonban nem a tulajdonos személyes érdeklődésnek köszönhetően, hanem örökség részeként került oda (Tóth 1996:227-228). Tóth István György szemmel láthatóan nem kívánt engedni annak a kísértésnek, hogy a ma népszerű médiaelméleti és médiatörténeti koncepciók által megfogalmazott távlatok alapján értelmezze írásbeliség és szóbeliség egymáshoz való viszonyát. A részletek
