Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

RUTHERFORD, ERIK: Tony Gatlif Gadjo Dilo című filmje és a roma érdekek

a Qadjo Dilo címűt, de tiszteletre méltó missziójában nem sikerült túllépni fékevesztett szerelmes kábulatán. Tony Gatlif szerencsés lélek: oda igyekszik, ahonnan éppen elindult. Ezért minden bizonnyal folyton boldog és elégedett. Mostani filmjével, a Qadjo Dí'/óval is egy helyben toporog, és úgy tűnik, ez maradéktalan örömöt jelent számára. Egy francia fiút indít útnak ebben a filmben, amolyan szép arcú, rokonszenves vagabundot, hogy nyomára leljen a testét-lelkét felforgató cigány énekesnőnek, Nora Lucának Romániában. Megy a fiú, mendegél, míg bele nem botlik egy zseniális, bővérű, rafinált cigányba, aki egy fergeteges ivásjelenet után bevezeti őt a törzsbe, ahol, ha Nora Lucát nem is, de a dús életet, a nyers boldogságot, a villanó tekinteteket, a szenvedést, a gonoszságot és a szerelmet megtalálja. Gadjo Dilo: a minden fehér emberben benne lakó Bolond Ember, aki semmit nem tud a füstszagról, a vonagló cigánylánycsípőkről, az üvöltő szenvedélyekről és a bibliai szegénységről. Mi tagadás, egy kopott toposszal dolgozik Tony Gatlif. De nem ettől nem jó a filmje. Igazán az a legrosszabb benne, hogy nem film, csupán romantikus, helyenként szépelgő, helyenként ellenállhatatlanul szép és boldogítóan vidám jeleneteknek egy kínosan primitív dramaturgia mentén való összeillesztése. Megdöbbentő, hogy Gatlif, akit vélhetően atavisztikus vonzódás, részvét és elmélyült szeretet fűz a cigányokhoz, úgy kezeli szereplőit és témáját, mint a legostobább szocioturisták. Elhomályosul a tekintete, ha meglát egy putrit, és remegni kezd a boldogságtól, ha egy zaftosabb cigány káromkodást hall. Gatlif nem kegyelmez a cigányoknak: egyszerűen nem teszi lehetővé számukra, hogy kiszabaduljanak végre abból a gettóból, ahová jó szándékú széplelkek - köztük maga Gatlif úr - bezárták őket. Szerintük a cigányok csak cigányokként élhetnek. Ily módon válnak igazán autentikussá és szavahihetővé. A világ azonban - tegyük hozá, szerencsére - nem ilyen egyszerű. Léteznek a cigányok között züllöttek, gonosztevők vagy éppen csúnya lányok; vannak közöttük, akik szenvednek attól, hogy ott és úgy kell élniük, ahol és ahogyan élnek; és természetesen találkozunk mindezek ellenkezőjével is. Sajnos Gatlif nem vállalkozik arra, hogy bonyolult dolgokon eltöprengjen. Úgy tűnik, mintha attól félne, hogy az összetettség tompítaná témájának a fényét. Jelenleg a cigányoknak egyetlen szerep jut csupán a világ művészetében: az örökké lázadó kóborlóké. Így viszont mindenki veszít: a cigányok kénytelenek elszenvedni ezt a megalázó leegyszerűsítést, a „fehérek" pedig kirekesztődnek egy komplex és ellentmondásokkal teli világból. Súlyos hiba ez, még akkor is, ha ezt a cigánypanoptikumot a lehető legnagyobb gonddal rendezték is be, és maguk a leghitelesebb cigányok pózolnak benne. De hát Gatlif filmjéből hiányzik a valódi megértés. Hiányzik a verejtékes munka, amely felszámolja a szépséget és a direkt hatást, mert elsősorban az események mágiájára figyel, és a mögöttük bujkáló szüntelen rejtélyre, szabadon, okosan kitalált történetekre, bennük az emberekre és felfoghatatlan egyszerűségekre. Ehhez a munkához valódi emberszeretet és kíváncsiság kell, nem meghatottság. Máskülönben csinos kifestőkönyv lesz a végeredmény: szemet gyönyörködtető, haszontalan jószág.