Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)
RUTHERFORD, ERIK: Tony Gatlif Gadjo Dilo című filmje és a roma érdekek
Claude Cahn válasza 4 Tony Gatlif olyan cigány közösséget választott, amelynél aligha találhatott volna egzotikusabbat, és még így is igen messzire kellett mennie, hogy megtalálja. Fiatal francia hősét Románia déli részére küldi, és itt céljainak megfelelően megtalálja színes ruhákba öltözött, aranyfogú egzotikus cigányait. Ez mind rendben is lenne, főleg ami a cselekményszövést és a néző érdeklődésének ébrentartását illeti. A probléma inkább abban rejlik, hogy a film megértése csak úgy lehetséges, ha nem érezzük azt, hogy Stephane egy sajátos roma csoporttal találkozik azok sajátos helyi - ezúttal délromán - kontextusában. Ellenkezőleg: a filmben szereplő romáknak-akik valóban igencsak távol állnak a mai nyugati polgár tapasztalatától - minden romát és a romaságot mint olyat kell képviselniük. Stephane szemével különféle egzotikus eseményeknek és helyeknek leszünk szemtanúi, s ezeket mint roma jelenségeket tüntetik föl. A lakodalmas jelenet során például Stephane döbbenten nézi, amint a menyasszony apja baltát lengetve ordítja a vőlegény társaságának, hogy semmi áron nem válik meg a lányától. Egy rekesz ital társaságában ábrázolják, majd kinyitnak egy üveget, az apát megbékítik, tovább folytatódhat a lakodalom. Mindez része a másság, a különösség és az egzotikum azon tájképének, amelyet a Qadjo Dilo felvonultat annak bizonyítására, milyen messzire is vetődött Stephane a biztonságos Párizstól. Amit a Qadjo Dilo nem mutat be (és saját fiktív világának keretein belül nem is mutathat), az az, hogy ugyanez a balta a román esküvőknek is ismerős kelléke. Romániában semmi sajátosan roma vonás nincs abban a szertartásban, amelyben a menyasszonyt először megvédik, hogy végül megvásárolja őt a vőlegény társasága. Kétségtelen, hogy e népszokás roma előadásának sajátos roma elemei valóban sajátosan roma jellegűek. A romák másképpen mutatják be ezt a jelenetet, mint a romániai magyar vagy román etnikai csoportok. De mindhárom csoport tartja ezt a szokást, és a roma másság épp a közös aktus roma adaptációjában rejlik. Mindez nem derül ki a Qadjo Dilóból, és a film erősen támaszkodik arra tényre, hogy a benne megjelenő kulturális furcsaságokat kivétel nélkül roma jelenségnek fogják értékelni. A film a lehető legszélsőségesebb egzotikus formájukban mutatja be a romákat, s a közönséget azzal az érzéssel hagyja magára, hogy: „Hú, hát ezek tényleg nagyon mások, o mint mi." Stephane és Sabina vállalása a film végén - nevezetesen az, hogy áthidalják T ezt a kulturális szakadékot - herkulesi feladatnak tűnik. Senkit sem lep meg, amikor kill derül, hogy Stephane apja a szíriai sivatagban halt meg „egy nomád törzs körében", és célzások terelgetnek azon meggyőződés felé, hogy mind Stephane, mind az apja az őrült J2M romantikusok egyfajta nemzetek fölötti testvériségéhez tartoznak, olyan emberek közé, -cgi akik vad cigányok és nomád szírek társaságát keresik. Az, hogy ezek között leljék halálukat, választott sorsuknak, egyfajta költői igazságszolgáltatásnak tűnik. Amit viszont a rendező elhallgat a közönség elől, az a roma kultúra hihetetlen változatossága és a roma személyiségek pluralitása. A Qadjo Dilo egy eltárgyiasított, egységessé mosott roma kultúrát tételez fel, amely elég messze van a sajátunktól ahhoz, hogy ne kaphassuk rajta a film készítőjét a trükkön. A trükk pedig dupla fenekű: a bemutatásra szóba jövő roma kultúrák között válogatva a saját (nyugati) roma kultúránktól legI I 8 távolabb esőt választja ki. Másodszor pedig a film ezt a roma kultúrát úgy jeleníti meg,
