Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

RUTHERFORD, ERIK: Tony Gatlif Gadjo Dilo című filmje és a roma érdekek

te teljesen kilógott a környezetéből. Mindenki rengeteget káromkodott a filmben, de nem úgy, ahogyan Sabina. Itt most a lehető legpontosabban idéztem a beszélgetést. A továbbiakban elmondtam ennek a nem roma hölgynek, miért van az, hogy a moziban ülő valamennyi roma kétséget kizáróan biztos volt benne, hogy a főszerepet játszó színésznő egyszerűen nem lehet roma. A nyelvhasználata annyira nem volt helyénvaló, amennyire egy bohóc nem lenne helyénvaló a Szenátusban. Ha valaki bohócruhában jelenne meg egy ülésen, az ember nem feltételezné róla, hogy szenátor. A női főszereplő nem volt rossz színész, de úgy nézett ki, mint egy gadzsi, aki romnit játszik ugyanúgy, ha egy cirkuszi bohóc el akarna játszani egy szenátort anélkül, hogy leveszi a bohócruháját, akkor senki sem ismerné fel benne a szenátort. Amikor itt tartottunk, odajött hozzánk egy másik néző, és azt állította, hogy mivel Gatlif maga is rom, és a film figyelmének középpontjában a romák álltak, ezért a film szükségképpen a roma kultúra pontos képét kellett hogy nyújtsa. Ugyanez az egyén azután afelől kezdett érdeklődni, hogy ugyanilyen szavakat vajon mi is használunk-e az otthonunkban. Ez rávilágít arra, hogy némelyek közülünk miért érzik úgy, hogy a kritikánk süket fülekre talál. Néhány gádzsó azt gondolja, hogy a romák azért elégedetlenkednek, mert - ahogy ők vélik - Gatlif a kultúránk kellemetlen vonásait teszi közszemlére, és ezért kritizáljuk a filmet. Ennek következtében mégjobban megszilárdulnak a korábbi általánosítások. Valójában a film akár - mondjuk - görög parasztokat is ábrázolhatott volna. Ebben az esetben a trágár humor továbbra is szerepet kaphatott volna, de az emberek ezt nem társították volna rögtön a görög kultúrával. Ha Gatlif szándéka az volt, hogy színes formában ábrázolja a közkeletű sztereotípiákat - úgy, ahogy például Spike Lee mutatja be a saját etnikumát -, akkor a filmet ismerő gádzsók véleményéből ítélve azt kell mondanom, hogy ezt mérsékelt sikerrel teszi. Sajnálatos, de igaz, hogy a moziból kifelé szállingózó gádzsók közül sokak beszélgetéséből az tűnt ki, hogy nehezen tudták elkülöníteni a roma kultúra ábrázolásait a bizonyos hatás kiváltása érdekében rendkívüli koncentrációban megjelenített sztereotípiák gyűjteményétől. Ez ellen felhozható az az érv, hogy a film készítőinek nem kellene felelősséggel tartozniuk azért, hogy miképpen értelmezi a filmet a közönség. De én azt gondolom, hogy az alkotók igenis felelősek ezért. Azzal a meggyőződéssel támadom itt a Qadzso Dilót, hogy rájátszott arra, amit a gádzsók eleve elvárnak. Nem vállalta fel azt a kihívást, ami - szerintem - az igazán nehéz feladatot jelentette volna: a roma kultúra valódi megértéséről tenni tanúbizonyságot, ahelyett hogy a már megtévesztetteket tévessze meg további félrevezető ábrázolásokkal. Mi, romák azáltal maradtunk fenn roppant ellenséges körülmények közepette, hogy mindig biztos távolságban maradtunk a minket körülvevő társadalomtól. A kultúránk alkalmazkodott a környező társadalomhoz, és a rólunk rendelkezésre álló információ szinte kivétel nélkül félrevezető volt. Sem szobrok, sem iskolák, sem pontos könyvek nem állnak rendelkezésre a romákról, és a történetünk során semminek nincs nyoma, ami lehetővé tette volna, hogy a gádzsók megértsék a valódi romákat. Egy ilyen film tehát, mint a Qadzso D'do, roppant komoly kockázatot vállal, mert az emberek tudatát leginkább mindig az első benyomás formálja, s azt követően minden ellentétes benyomásnak ellenállnak. Ha az embereket arra szoktatjuk, hogy a romákat