Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

RUTHERFORD, ERIK: Tony Gatlif Gadjo Dilo című filmje és a roma érdekek

Ez volt tehát az utolsó aduja: én úgysem tudhatom. A beálló csöndben újra bort töltöttünk a poharunkba. - Látta a Qadjo Dilo című filmet? - kérdeztem. - Igen - mondta, s nem tudott elfojtani egy mosolyt. A Qadjo Dilo témája egy időre új életet vitt a beszélgetésünkbe. Gabriela úgy ítélte meg, hogy a film a romák hű ábrázolása, s még egy kicsit el is érzékenyült Ardjani halálától. - Igen, tetszett a film - mondta éllel -, mert az igazat mutatta. Tényleg így élnek, és így beszélnek. Próbáltam többet kiszedni belőle ezzel kapcsolatban, de visszakozott, arra való hivatkozással, amit már előbb is említett: - Úgyis csak egy film. De Gabriela is érezte a szavaiban rejlő ellentmondást. Ahogy tovább beszélgettünk Izidorról, Ardjaniról és a pogromról, egyre jobban zavarba jött, s mind inkább kényszeredetten válaszolgatott, mintha attól félt volna, hogy túlságosan kitárulkozik. Ekkor azonban megjelent házigazdánk, és egy tál süteménnyel lélegzetvételnyi pihenőhöz juttatott bennünket. Az olyan fiktív történetek, mint a Qadjo Dilo, emberi arcot kölcsönöznek a statisztikáknak és a jelentéseknek, s lehetővé teszik, hogy sírjunk azokért, akikhez a valós életben is együttérzéssel fordulnánk. Gabrielát felháborította az a gondolat, hogy ő valamiben egylényegű lehetne a romákkal. A kettőnk beszélgetése alapvetően két egyszerű, de egymással szemben álló kijelentésből állt: „a romák is maradéktalanul emberek" és „a romák nem egészen emberek". Sem a romák üldöztetéséről szóló tízkötetes beszámoló, sem a romákkal szemben fennálló kötelezettségeit bizonyító, színvonalasan megfogalazott argumentáció nem győzhette meg Gabrielát állítása ellenkezőjéről. A Qadjo Dilo azonban ellenállt kategorizáló késztetésének, mert a szereplők iránt érzett érzelmeit nem söpörhette teljesen félre. A film ugyan nem változtatta meg viszonyulását, de valamiképp mégis megzavarta a korábbi állapotot: kiváltotta benne „a helyes érzést" - azt az érzést, amely a jótékonyság és a tolerancia alapja. Ide kívánkozik egy mondat Percy Byshe Shelley költőtől, a 19. század egyik „politikai aktivistájától": „Mindaddig, amíg az elme nem képes szeretni, csodálni, bízni, remélni és kitartani, az erkölcsi viselkedésre vonatkozó megalapozott érvek az élet országútjára hullott magok csupán, amelyeket a figyelmetlen vándor a porba tapos, bár boldogsága aratását hozhatná el neki." A gádzsók számára - akár semlegesek, akár nyíltan ellenségesek a romák üldöztetéseivel szemben - a romákról szóló jelentések porba taposott magok csupán. A fiktív történetek szerepe az, hogy eljátsszák azt, ami a valóságban hiányzik, s ekképp megmozgassák a képzelőerőt - ezt az elsődleges fontosságú erkölcsi eszközt, amely megnyitja az ember útját a „másikhoz". Ha eljönnek majd a szélesebb körű változások, ilyen előkészítés után talán valamivel kevesebb ellenállásba ütköznek. „A másik" nem egyszerűen egy szeretetre méltó kívülálló, nem is valami reménytelenségre kárhoztatott lény „odaát", a peremen, hanem egy másik központ, amelyet „itt", magunkban hordozunk.